Így nehéz lesz

Ezen az őszön az utóbbi időben erején felül teljesítő magyar labdarúgó-válogatott - további bravúros eredményei mellett - immár második alkalommal kezdhette meg szereplését Európa legjobb csapatainak társaságában, a Nemzetek Ligája legmagasabb osztályában. Mivel korántsem érzem biztosként, hogy a távolabbi jövőben huzamosabban megmaradna ez a kedvező állapot (különösen azért, mert a hazai utánpótlás valami miatt nem ontja futószalagon az NB I-nél színvonalasabb bajnokságokban is tisztesen helyt álló, ne adj Isten kulcsjátékossá fejlődő fiatal tehetségeket), ráadásul az eddigiekben csak elég ritkán tettem tiszteletemet a címeres mezbe öltözött legjobbjaink mérkőzésein, a nyári szabadságom alatt úgy döntöttem, hogy megajándékozom magamat a kontinens legfiatalabb, válogatottak számára szervezett kupasorozatában ránk váró három meccsre szóló bérlettel, hátha ezáltal később már nehezen vagy nem pótolható élmények részesévé válhatok.

Más kérdés, hogy a júniusi Európa-bajnokságot követően már nem akkora össztársadalmi divat a helyszínen szurkolni nemzeti tizenegyünknek (talán emiatt, de előfordulhat, hogy a belépők magas árazásának köszönhetően ment számomra olyan könnyedén a jegyvásárlás...), mint néhány hónappal ezelőtt, a múlt hétvégén, az első csoporttalálkozónkon Németországban elszenvedett katasztrofális vereség óta pedig nemcsak a válogatottunkat - rajtuk keresztül sokszor inkább a magyar focit, illetve a kormányzatot - szidalmazó, hanem a negatív vélemények célpontjában eddig szinte egyáltalán nem állt sikeredzőnk, Marco Rossi távozását követelő hangokkal is egyre gyakrabban lehet találkozni. Persze nem a Puskás Aréna lelátóján: a papíron leggyengébb, emiatt pedig verhetőként gondolt, Bosznia-Hercegovina elleni összecsapáson a csapatok tagjainak bemutatásánál trénerünket a negyvenhatezres közönség részéről kitörő ünneplés fogadta, a játékosok bevonulásakor pedig a táborunk piros-fehér-zöld konfettiesővel, majd a kopasz olasz nevének skandálásával köszöntötte a hatvanadik születésnapját ünneplő szakembert. Hangulatunkat az Ismerős Arcok Nélküled című dalának, aztán himnuszunk felemelő eléneklése még tovább fokozta, így a kezdőrúgásnál szerintem a döntő többségünk őszintén hitt abban, hogy kedvenceink győzelemmel tudják feledtetni a düsseldorfi 0-5-ös kudarcot.

A pályán a vendégek sikerünket masszív védekezéssel próbálták megakadályozni, így a mieink hiába alakítottak ki már az első percektől komoly mezőnyfölényt, helyzeteink eleinte alig akadtak. A néhány veszélyesebb szögletünk, vagy Nagy Zsolt bal oldalról érkező beadásai rendre Varga Barnabást keresték, csatárunk azonban még nem lendült újra formába, így fejeseit a balkániak kapusa könnyedén hárította. A nézőtér azonban űzte-hajtotta a mieinket, a "Hajrá Magyarok" felelgetős például elég ütősre sikerült, a B-közép hangerejét pedig az sem befolyásolta, hogy az ellenfelünk a mezőnyben rendszeresen tördelte a játékot, amit a bíró - nemzeti tizenegyünk apróbb odarúgásaival szemben - nem igazán büntetett. Adtuk is az ívet rendesen a sporinak, néhány sorral fölöttünk például egy idősebb úriember, aki hozzám hasonlóan nem járt utána, hogy a játékvezető honnan érkezett, nemes egyszerűséggel szar kommunistaként jellemezte a bírót - ha ez tényleg így volna, akkor pedig amúgy sem számít neki a származása, nem igaz? :) A bosnyák drukkereknek mondjuk a támadásaink rombolása is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy némi pirotechnikai eszköz felhasználásával percekig lángba borítsák a nekik kijelölt szektort. Nem véletlenül érdeklődött a barátnőm, hogy a vendégszurkolók miként csempészték be a görögtüzeket a stadionba, melynek lehetséges indokaként a történelem viharai folytán kialakult, híres-nevezetes balkáni leleményességet, ennek hiányában pedig a biztonsági szolgálatnak esetlegesen juttatott kisebb-nagyobb pénzösszegeket hoztam neki fel. A félidő hajrájára aztán a pályán is felpörögtek az események: előbb Sallai Roland passzából Varga Barnabás, majd Szoboszlai Dominik indításából Nagy Zsolt kerültek nagy helyzetbe, az ellenfél hálóőrének eszén azonban nem tudtak túljárni, így az öltözőbe vonuláskor egyértelműen a kedvenceinknek lehetett némi hiányérzete.

A második játékrész aztán ugyanúgy folytatódott, mint az első, Varga Barnabás blokkolt lövésén, valamint egy szögletet követő, alig a kapu fölé vágódott Orbán Willi-fejesen kívül válogatottunk sokáig nem találta a vendégek taktikájának ellenszerét. Emiatt egyre többször passzoltak a mieink a saját térfelükre, ugyanis a pálya más részén nem volt számukra üres terület - nem véletlenül jutott eszembe a két ország bajnokcsapatainak augusztusi párharca, ahol a Fradi pontosan abba a szerepbe került, mint ezen az estén nemzeti tizenegyünk. A különbség eleinte abban rejlett, hogy a lelátó ezúttal hálásabban fogadta a látottakat, a táborunk változatlanul megállás nélkül szurkolt, és a többi néző sem reagált akkora felháborodással egyre fokozódó kilátástalanságunkra, mint a kedvenc klubcsapatom közönsége. A félidő közepén aztán a válogatottunk támadóbb felfogásra váltott, így emiatt noha a bosnyákok előtt is lehetőség nyílt kontrázni (erőtlen kísérleteiket azonban Dibusz Dénes könnyedén és magabiztosan hárította), az igazi helyzetek viszont előttünk adódtak: előbb hiába kívántam, hogy Szoboszlai góllal csendesítse el az őt fikázókat, középpályásunk kiváló szabadrúgása a felső lécről vágódott ki, majd Nagy Zsolt beadásából Varga Barnabás veszélyeztetett fejjel a balkániak tizenhatosán belül. Ahogy közeledett a vége, a mieink egyre jobban beszorították ellenfelünket, de a vendégek állták a sarat, így a lelátón jobb híján egy elmaradt tizenegyes miatt reklamálhattunk vagy Botka és Orbán ütközésénél aggódhattunk. "Itt már csak Ádám Martin segíthet" - jegyeztem meg a páromnak, aki az utolsó percekre be is állt, és kapott is egy kiváló labdát, közvetlen közelről és teljesen zavartalanul leadott lövését azonban a bosnyák hálóőr hatalmas bravúrral védte. Így hiába volt a balkániaknak is gólszerzési lehetősége a hosszabbításban, a 0-0-ás eredmény miatt joggal dühönghettünk, hiszen a számtalan, a végén ziccerig kidolgozott helyzetünk sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a magunk javára fordítsuk ezt a mérkőzést.

Így is járt persze a taps és a Himnusz a lefújást követően aranylábú fiainknak, akik számára rettenetesen nehéznek ígérkezik a folytatás, ugyanis felelőtlenség lenne azt állítani, hogy az utóbbi időben mutatott játékkal Bosznia-Hercegovinában biztosra mehetünk (itt megint csak a közelmúltbeli Borac Banja Luka-Fradi párharcot idézném fel....), míg a hollandok elleni két, illetve a németekkel szembeni hazai meccsünkön még a pontszerzésünkhöz is szinte elképzelhetetlen formajavulás kell kedvenceinktől - miközben a kvartettünk harmadik helyezettje sem marad bent osztályozó nélkül a Nemzetek Ligája A divíziójában, a csoportutolsó pedig automatikusan búcsúzik. Jobb híján bízzunk abban, hogy néhány éve jártunk már hullámvölgyben Marco Rossival, ahonnan nem is akárhogyan sikerült kiszabadulnunk - még akkor is, amennyiben ez jelenleg kincstári optimizmusnak tűnik...