Időutazás

Amikor fiatal felnőttként rendszeresen kezdtem meccsre járni, szinte alig fordult elő olyan, hogy ne hangoltunk volna egy kocsmában, jobb időjárás mellett pedig szabadtéren a ránk váró mérkőzésekre barátaim, ismerőseim, és persze némi alkohol társaságában. Az évek múlásával sajnos egyre inkább eltűntek az életemből ezek az alkalmak, holott szerintem már önmagában is bőven hozzáad egy sportrendezvény élményéhez, ha az ember szurkolótársaival vagy akár kisebb közösséggel együtt tud rá "bemelegíteni". Ezért örültem meg, amikor egy gimnáziumi évfolyamtársam felajánlotta, hogy a Fradi Zalaegerszeg elleni NB I-es találkozója előtt egy Nagyvárad térhez közel található vendéglátóipari egységben töltsük el az időnket.

Ennek apropóját a női kézilabda-válogatottunk románokkal vívott Európa-bajnoki összecsapása szolgáltatta, melynek számunkra kedvező eredménye és a beszélgetésünk kedves múltbéli emlékeket juttatott eszembe. Nem is felejthettem el hamar őket, hiszen miután átgyalogoltunk a stadionunkba és elfoglaltuk a helyünket a nézőtéren, a látvány az egyetemi időkben megszokott körítést idézte: a csapatok szinte üres lelátók előtt vonulhattak be a pályára, a B-középben pedig az ultrák az első öt percre csendet rendeltek el a mieink hazai porondon nyújtott gyengébb teljesítménye miatt. Mivel a meccs tétje kedvenceimnek az volt, hogy csökkentsék hátrányukat a tabellát vezető Puskás Akadémiával szemben, a tiltakozásunkkal az arénába kilátogató hatezres közönség döntő része egyetértett - így joggal jegyezhette meg az ismerősöm azt, hogy a kezdést követően olyan némaság uralkodott a nézőtéren, mint az Új köztemetőben... Bár a Tábor a játékosainknak még írásbeli üzenettel is kedveskedett (stílszerűen angol nyelven), őket nem igazán hozta zavarba a koronavírus-járvány elcsitulása óta szokatlan jelenség, ugyanis rögtön kapujukhoz szögezték ellenfelünket. Eleinte a mezőnyben állandósult a főlényünk, majd a "Mindent bele!"-rigmussal beindított szurkolásunkat helyzetekkel is meghálálták: Adama Traoré jobb oldali beadása után előbb a ZTE hálóőrének kellett védenie, a következő támadásunknál azonban már ő is tehetetlennek bizonyult, amikor afrikai középpályásunk forintos passzal kínálta meg Varga Barnabást, aki még cselezhetett is, mielőtt védhetetlenül zúdította a labdát a vendégkapuba. Noha a lendületünk hatására a korábbi évfolyamtársam úgy számolt, hogy akár még ki is üthetjük a végén a zalaiakat, az élet hamar rácáfolt: a gólunkat követően a mieink valamelyest visszavettek a tempóból, talán Pászka Lórándot és Tosin Kehinde-t emelném ki, akik igazán küzdöttek-hajtottak a sikerünkért. Hozzájuk csatlakozott Ben Romdan is, akit a szakmai stábunk Kady sérülése folytán cserélt be (őt azért pihentethettük volna a hátralévő két fontosabb mérkőzésünkre), akit azonban ügyetlen megoldásai folytán jó páran igen hamar elküldték melegebb éghajlatra a lelátóról... Kisebb lehetőségeink persze így is akadtak, például az ellenfél tizenhatosának előterében egy kavarodás után Rommens célozhatott, belga középpályásunk azonban pontosan a vendégek hálóőrének kezébe célzott a játékszerrel. A hajrában aztán addig éltettük a B-középből a zalaiakat, amíg a ZTE majdnem kiegyenlített egy szabadrúgást követő fejesből, Dibusz Dénes azonban nagyot védett - noha a vendégek nem sűrűn lépték át a félpályát, a szűk vezetésünk miatt azon aggódhattunk, hogy a kék-fehérek nehogy találjanak a semmiből egy vagy akár több gólt, mint ahogy ezt jó pár itthoni ellenfelünk tette az utóbbi néhány hétben.

A második félidő egy óriási Kehinde-helyzettel indult, ezáltal óvatosan bizakodhattunk, pláne, hogy a Zalaegerszeg hiába lépett fel bátrabban, veszélyes lehetőséget nem igazán tudtak kialakítani a kapunk előtt. Reményeinket azonban kisvártatva szertefoszlatta a kedvenceim produkciója, amely az első játékrészben mutatottakat messze alulmúlta, olyannyira, hogy ismerősömmel olykor már a Prukner-korszak szenvedéseiről nosztalgiáztunk. Hosszú percekig a labdatartáson kívül semmit nem nyújtottak a mieink, miközben a vendégek addig-addig erőlködtek, amíg kétszer is veszélyeztettek egy közelről leadott lövéssel. Ennek hatására a szurkolás is elkezdett akadozni, bár azért a rendőrök és/vagy az Újpest szidalmazása még a kiábrándító játék mellett is tüzelte egy darabig a nézőket az egyre hidegebb időben. "Létezik olyan, hogy a két edző megegyezik ebben az eredményben, és lefújják az egészet?" - érdeklődött a volt évfolyamtársam, de ilyen szabály még nincs a futballban, így jobb híján kiakadtunk, amikor Saldanha a félidő közepén a meccs végét meg sem várva nemes egyszerűséggel besétált az öltözőbe, mivel Pascal Jansen nem küldte őt pályára... A csatasorba állított Alekszandar Pesics és Gruber Zsombor hozzáállása ennél ugyan szimpatikusabbként bizonyult, de sajnos addig szerencsétlenkedtek az ellenfél térfelén, hogy egy valódi helyzet kialakítása is meghaladta a képességeiket... Amíg azon keseregtem, hogy fiatal támadónk ezzel a teljesítményével nem fog túl sok lehetőséghez jutni a csapatunkban, az oldalsó szektorokban helyet foglalók az utolsó percekben ismételten rázendítettek a "Kurva gyenge"-örökbecsűre. Persze a Táborban sem nyerte el mindenki tetszését a mérkőzés (jót nevettünk az ismerősömmel azon a drukkertársunkon, aki a fagypont közeli hőmérséklet dacára egyenesen levetette volna a mezt a labdarúgóinkról...), de megpróbáltuk túlénekelni az elégedetlenkedőket - ha mástól nem, ettől kissé felpezsdült a hangulat, miközben a játéktéren szinte semmi sem történt, így maradt végül az 1-0. Bár a győzelem fontosabb, mint az ahhoz vezető út, azonban sok mindent elárul a közönség érzéseiről, hogy a focistáinkat csak néhány százan köszöntöttük tiszteletkörük alkalmából (mikor fordult elő ilyen utoljára?), ráadásul néhány játékosunkat az ultráink is kérdőre vonták - bár a végére teljes egyetértéssel szólt mindkét oldalról a "Harcoljatok"-rigmus, tehát azért szent a béke. Ha a pályán is láthatóvá válik ez az elszántság a következő egy hétben, akkor már megérte...

Noha korántsem volt ez életem meccsélménye, de valamennyire mégis jót tett a lelkivilágomnak, hiszen pár órára visszahozta a húszas éveim emlékeit - vagy éppen az idei (a magyarság vagy a Fradi számára amúgy túl sok pozitív fejleményt nem hordozó) évet, mert bár az életem semmilyen téren nem mozdult előre úgy, ahogy azt előzetesen vártam, néhány alkalommal viszont újra fiatalabb koromban érezhettem magam, amely egyértelműen elviselhetőbbé tette a nem annyira kedvező összképet. Amennyiben ezt a mérkőzésekre fordítom le, akkor több idei élményemre is szívesen fogok az idő múlásával is visszaemlékezni (például a tavaszi bajnokavatóra, a Nice elleni sikerünkre, esetleg Szoboszlai vagány tizenegyesére) - vajon 2025-ben is tudom-e majd gyarapítani az utóbbi listát?