Happy end

Ki gondolta volna néhány hónappal ezelőtt, hogy az idei magyar futballszezon pontosan úgy végződik, mint a tavalyi idény? Nyilván a kérdés nem feltétlenül a pályán nyújtott teljesítményre vonatkozik, ugyanis a kissé döcögős kezdés után a Fradi ellentmondást nem tűrve utasította maga mögé a többi csapatot az NB I-ben, több fordulóval zárás előtt bebiztosítva bajnoki címét. Azzal viszont kevesebben számoltak, hogy az utolsó mérkőzésekre már létszámkorlát nélkül engedik be az érdeklődőket, dacára minden, fennhangon hirdetett járványügyi elővigyázatosságnak. Ezzel sokan visszakaptunk valami jót a múltból - noha akadt bennem félelem, hogy egy tömegrendezvény bizony nem épp kockázatmentes manapság, ám mivel sosem tudhatjuk, milyen újabb korlátozásokat hoz a holnap, ha a kedvenceim Újpest elleni rangadójára nem is, de a szezonzáró, Mezőkövesddel vívott összecsapásra sikerült kilátogatnom.

Ehhez szükség volt arra is, hogy ezen a hétvégén nem kellett végig dolgoznom, az elővételes jegyvásárlások száma pedig garantálta, hogy a B-középben, de a többi, ismeretlen szurkolótársamtól a másfél méteres távolságot megtarthassam. Talán a néhányunkban felmerülő jogos óvatosságnak (bár a lilák ellen azért többen szurkoltak a helyszínen), esetleg az utolsó forduló tét nélküliségének következménye, hogy elég messze álltunk a telt háztól ezen a - kora nyári esőzéseket menetrendszerűen követő szúnyoginvázió kivételével kellemesnek mondható - júniusi estén, dacára a klubvezetés által a meccs lefújása utáni időszakra szervezett bajnokavató ünnepségnek (ők ezt speciel fiesztának nevezték, de ezt a kifejezést szerintem hagyjuk meg inkább a fehérvári kollégáknak, hátha emlékeznek még rá). Annak ellenére, hogy barátnőmmel későn értünk ki a stadionhoz, ráadásul neki szurkolói kártyát is kellett készíttetnie, a pénztáraknál alig lézengett egy-egy ember, így kezdésre sikerült elfoglalni helyünket a C1-es szektor tetején, elég borsos jegyárért cserében, de legalább biztonságos messzeségben a többiektől (a többség persze másként gondolkozott ezen a téren). Legnagyobb meglepetésemre a Tábor koreográfiájában így is részt vehettem - nagyon rég vállalhattam szerepet hasonlóban, sok évvel ezelőtt gyermeki lelkesedés fűtött hasonló helyzetben, amely azóta igencsak megkopott, de azért kedves élményeket idézett elő bennem. Ráadásul véletlenek sincsenek: azok után, hogy buszból és országútból is a 31-est használom a leggyakrabban, bizony stílszerű volt, hogy ugyanezt a számot tartottuk fel jó pár ezren a mérkőzés kezdésekor.

Ez a meccs a kék-sárga színű vendégek számára bírt nagyobb téttel, mert - a tabella szeszélye folytán noha már nem a saját kezükben volt a sorsuk - az eredmények megfelelő alakulása esetén reménykedhettek a harmadik helyben és az ezzel járó nemzetközi kupaindulásban (persze finoman szólva is kérdéses, hogy a nagyívű tervekkel ellentétben ténylegesen milyen formában zajlanak majd le az Európa-liga selejtezői másfél hónap múlva...). Ennek megfelelően nagy vehemenciával kezdtek a borsodiak, az első negyedórában kétszer is egy jobb oldalról érkező beadásuk találta meg a kimondhatatlan nevű csatárjukat, Zivzivadzét, aki azonban egyik alkalommal sem tudta veszélyeztetni a hazai kaput. Nem így a túloldalon Haratyin, aki az első tizenöt perc elteltével távolról próbálkozott, ám a matyók hálóőre, Szappanos résen volt, igaz, először kipattant azért róla a labda. Ezután még Boli is megkísérelte eltalálni a vendégkaput, majd az ivószünet véget vetett az addig lendületes játéknak, holott a mezőkövesdiek ekkor már tudhatták, hogy nem veszett el a reményük, az eredményjelzőn ugyanis megjelent, hogy ellenfelük, a Puskás Akadémia vereségre áll a kispestiekkel szemben. Ezzel szemben a félidő vége előtt mi szereztük meg a vezetést: egy beadást ütött ki a kék-sárgák kapusa, aztán a védőik addig szerencsétlenkedtek, amíg a labda Tokmac elé került, aki élt az előtte kínálkozó lehetőséggel, és bevette a borsodiak hálóját. A szünet előtt ráadásul kiderült, hogy a felcsútiak időközben egyenlítettek, így a vendégek helyzete több fokkal reménytelenebbé vált, de ez szerintem nem sok embert érdekelt hazai oldalon.

A második félidőt ismét aktívabban kezdte a Mezőkövesd, bár ekkor már inkább a néhány héttel ezelőtti kupadöntőn megszokott meddő mezőnyfölény jellemezte őket. Ezután a kedvenceim pillanatai következtek, sorra jöttek a pontos beadásaink a szélekről, melyeket Tokmac, majd Boli használhatott volna ki, azonban Szappanos résen volt. A Tábor kedvét a borsodiak kapusának remek napja sem szegte, még a "Budapest zöld-fehér" idei, az újpestiek repertoárjából jól bevált ritmusra emlékeztető verzióját is nagy lelkesedéssel énekelték végtelenített verzióban, vagy negyed óráig. Ez a dal is jól szólt, de igazán a hármas sípszó közeledtével kezdett el zengeni tőlünk a stadion. Ekkor már senkit sem zavart túlzott mértékben, hogy az utolsó húsz percben a profi labdarúgástól búcsúzó Leandro becserélésén kívül említésre méltó dolog nem igazán történt a pályán (a kék-sárgák addig próbálkoztak, amíg az eredményjelzőn hamarosan megjelent a Puskás Akadémia vezető gólja, amely értelmetlenné tette bármilyen fáradozásukat akár csak az egyenlítésért), egy idő múlva már az oldallelátó is talpon volt, és a rigmusokba bekapcsolódással ünnepelve a csapatunk címvédését (emiatt kiváló volt hangulat, elvégre nem mindennap fordul elő, hogy a teljes stadion szurkoljon). A fiúk meg is érdemlik a dicséretet, hiszen több fronton is remekül helytálltak, de a mezőkövesdieket is elismerés illeti meg, kiváló szezont produkáltak ők is, bár rajtuk kívül csak Debrecenben átkozhatják jobban a koronavírus miatti leállást. Immár sosem tudjuk meg, mi lett volna a bajnokság végkimenetele számukra a több mint két hónapos tétlenség nélkül...

Ezután pedig először lehetett helyszínen részem bajnoki ünneplésben: noha ebben az idényben nem sokszor követtem kedvenceimet élőben, így igencsak divatszurkolóvá váltam az utolsó fordulóra, azonban nem lehetett azzal vádolni, hogy más, tőlem fanatikusabbtól vettem volna el a helyet. A ceremónia nehéz kérdés: nyilván nem adott olyan élményt, mint egy kiélezett küzdelem végén jutalomként járó katarzisélmény, a tűzijáték azonban parádésra sikerült (mintha odaszúrtak volna vezetőink az augusztus 20-a ezen látványosságából politikai kérdést kreáló, főpolgármesterré avanzsált ripacsnak...), és valahogy úgy látszott, hogy végre a Tábor és a csapat is egymásra talált, Rebrov edzőnek pedig megérdemelten skandálta nevét a közönség, elvégre elsőként védtük meg címünket azóta, mióta követem a focit. Jövőre, veletek, ugyanitt - fejezhetném be a bejegyzésemet, azonban akármennyire optimista is vagyok, a jövendőt még kevésbé láthatjuk előre, mint mondjuk egy fél évvel ezelőtt. Remélem, hogy hamarosan tovább tudom majd gyarapítani írásaim számát!