Győzelemmel felérő döntetlen

Szurkolótársaimmal ezúttal egy évet sem kellett várnunk arra, hogy a Fradi ismételten azért léphessen pályára, hogy matematikailag bebiztosítsa az újabb bajnoki címét. Erre a tavalyi szezonhoz hasonlóan megint egy Kisvárda elleni hazai mérkőzésen nyílt lehetőségünk, idén azonban az említett cél eléréséhez nem volt elegendő pusztán riválisunk botlásáért szorítani, hiszen pont vagy pontok megszerzése nélkül az előnyünk még nem válhatott a forduló végére behozhatatlanná a tabellán. Az utóbbi forgatókönyv nyilvánvalóan sokkal izgalmasabb a 2023-asnál - gondolhattuk több mint tizenháromezren, akik ezen a hűvös szombat délutánon kedvenceink győzelmében bizakodva látogattak ki a szabolcsiak elleni meccsünkre.

Optimizmusunk még annak ismeretében sem lehetett elbizakodott, hogy a vendégeknek létfontosságú volt a három pont megszerzése az NB I-ből történő kiesés elkerüléséért folytatott, egyre reménytelenebb csatájukban - ennek ellenére alaposan meglepődtünk, amikor ellenfelünk szinte rögtön a kezdés után nagy helyzetet alakított ki a saját büntetőterületünkön belül, Dibusz Dénes viszont hatalmas védéssel hárította a kisvárdaiak lövését. Ha ekkor bárki megjósolja, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyeiek a félidőben már nem sokszor hagyják el a saját térfelüket, rengetegen nem hittünk volna neki - márpedig ez történt, ugyanis a mieink kisvártatva óriási nyomás alá helyezték a vendégeket, akik különösen Abu Fani és Marquinhos játékát nem tudták lekövetni. Izraeli-arab középpályásunk néhány perc elteltével egy veszélyes szabadrúgással jelentkezett, melyet bravúrral védett a Kisvárda kapusa, Kovács Marcell, ahogy Marquinhos vagy Loncar löketeit is. Bár a bejegyzéseimben jellemzően nem foglalkozom riválisaink számomra ismeretlen játékosaival, a szabolcsiak hálóőrét mégis név szerint emelném ki, mivel nagyon ritkán fordul elő, hogy egy kapus ennyire kifogjon ellenfele támadóin. Márpedig a fiatal hálóőr teljesítményének kárvallottjaiként éppen a kedvenceim bizonyultak - hiába kerültek ugyanis óriási helyzetbe közvetlen közelről Zachariassen, Maiga, majd Varga Barnabás, Kovács Marcell állta a sarat, és valamennyiük lövését hatástalanította. Ráadásul a szerencse is a vendégek oldalára szegődött a mérkőzés ezen periódusában, hiszen Varga két ordító lehetőségét is a kapujuk mellé bombázta. Emiatt joggal kérdezhettem meg fél óra után a barátnőmtől, hogy milyen helyzetre van szükségünk, amennyiben a mieink ziccerből sem képesek betalálni, de mások sem lehettek elégedettek a lelátón, mert a vezérszurkoló a "Kapjuk már össze magunkat!" kiáltással próbált nagyobb hangerőt kicsikarni az egyébként átlagosat nyújtó Táborból. A biztatásunk azonban a hajrában Eldar Csivicsnek sem segített, akinek éles szabadrúgását a kisvárdai hálóőr a kapufára tolta, így az első félidő elteltével az eredményjelző táblán a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyeiek számára igencsak hízelgő 0-0-ás állást csodálhattuk.

Persze a hangulatunknak az sem használt, hogy a második játékrészben ellenfelünk már jóval szervezettebb csapat benyomását keltette, ezért pedig a helyzeteink is valamelyest megritkultak, sőt, a kisvárdaiak is jelentkeztek néhány kisebb lehetőséggel. Hatvan perc után az oldalsó szektorokban helyet foglalóktól már helyenként füttyszó is felharsant, melyet a Tábor egy egész stadionos "Fradi" csatakiáltással némított el, de Adama Traoré két kihagyott ziccerét követően a rigmusaikban azért akadtak már kisebb-nagyobb szünetek. Pedig a kedvenceim folyamatosan próbálkoztak, a meccs második felében például a rengeteget küzdő Abu Fani nemcsak a vendégek kontráit akadályozta meg, hanem távoli lövésekkel veszélyeztette a vendégek kapuját, Kovács Marcell eszén ugyanakkor nem tudott túljárni. Ahogy Varga Barnabás sem, mert hiába került hamarosan csatárunk óriási ziccerbe, a szabolcsi hálóőr az ő kísérletét is hárította. Így érkeztünk meg az utolsó negyedórába, amikor a mieink kedvét mintha már elvette volna a rengeteg kihagyott helyzet, ezáltal némileg enyhült a várdaiakra gyakorolt nyomásunk, igaz, csak annyira, hogy az ellenfél ne jusson el a kapunk közelébe. A vendégektől persze a döntetlen kiharcolása szerintem jelentős fegyverténynek számít, más kérdés, hogy az ezzel megszerzett egy pontjuk kevés lesz élvonalbeli tagságuk megtartásához (pláne, hogy a tizedik helyezett Újpest mögött kialakuló hátszélnek köszönhetően most már talán nagyobb eséllyel találhatók el az ötös lottó nyerőszámai a lila-fehérek kiesésének valószínűségéhez képest...). Mivel a Puskás Akadémia-Paks mérkőzés eredményének egyáltalán nem néztem utána, a Tábor pedig még a hosszabbítás perceiben sem ünnepelt valami látványosan, egészen a lefújás pillanatáig abban a hitben voltam, hogy győzelmünk hiányában az előzetesen tulajdonképpen mindenki által biztosra vett bajnokavatásunk legkorábban a következő hétvégére csúszhat...

...aztán ahogy a meccs befejezésével a szurkolótársaim egyre nagyobb számban özönlöttek be a pályára, úgy tudatosult bennem, hogy a Ferencváros immár zsinórban hatodszor, összességében pedig harmincötödször nyerte meg a labdarúgó NB I-et. Tény, hogy az újabb bajnoki címünkkel a papírformát érvényesítettük, ahogy az is, hogy a nem túl acélos Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyeieket nem sikerült legyűrnünk - ettől még feltétlenül emlékezetes marad számomra, hogy a kedvenceim a klubtörténelmünk leghosszabb sikersorozatát éppen a jelenlétemben írták meg, ráadásul a párommal mi is bementünk a játéktérre (tétmérkőzésen ilyet még nem éltem át), ahol még ha a mieink öröméből nem is láttunk szinte semmit, elcsodálkozhattunk a gyep csodálatos állapotán vagy sajátos illatán - melyek nemcsak bennünket nyűgöztek le, mert jó páran vittek magukkal haza kisebb-nagyobb fűcsomókat a pályáról. Ezen szurkolótársaim remélhetőleg nagy becsben fogják tartani a megszerzett ereklyéiket, mert az mégiscsak félreérthetetlenül utal a jelenlegi szériánkra, amely a jövőben nehezen vagy egyáltalán nem fog megismétlődni, pláne, amennyiben ezt a sorozatot még ennél is hosszabb ideig nyújtjuk. Fradi-drukkerként nem is kívánhatok mást. :)