Gólból nem árt meg a sok

A hazai rendezésű vízilabda-világversenyekről az átlag szurkolónak leginkább a nyár eleje és a Margitsziget jut eszébe. Az idei év kivétel - válogatottjaink júniusban remélhetőleg az olimpiára készülnek majd, így az Európa-bajnokságra már rögtön 2020 legelején sor kerül. Mivel a sokak által emlegetett klímaváltozás egyelőre (?) nem teszi lehetővé, hogy telente is szabadtéren, a Hajós Alfréd Uszodában játsszák a meccseket, ezért ezúttal a helyszín sem lehetett a megszokott. Lehet, hogy pont emiatt volt könnyebb jegyhez jutnom, ugyanis amióta az eszemet tudom, a nyári, hasonló rendezvényekre hónapokkal korábban elfogytak a tikettek, ehhez képest most elég kényelmesen szereztem belépőt a torna két szombati játéknapjára.

Az Eb-t egyébként teljes egészében a Duna Arénában tartják, amelyet két és fél évvel korábbi látogatásom (akkor a vízilabda Bajnokok Ligája hatos döntőjének elődöntőit tekintettem meg) óta sikerült befejezniük, ami azt takarja, hogy a lelátót már nem felvonulási területen, festőállványra emlékeztető ideiglenes fémlépcsőkön kell megközelíteni, hanem több bejáratot, előttük pedig széles tereket alakítottak ki. Ezzel immár a körítését tekintve is végre komoly, igényes sportlétesítménnyé vált az aréna, még akkor is, ha az eredetihez képest a befogadóképesség csökkent, de szerintem ezzel sincs gond, épp ellenkezőleg. Most a lelátó legfelső sorába kaptam jegyet, ahonnan az egész medence tökéletesen belátható volt - a korábbi alkalommal belépőm az azóta elbontott "felső karéj" tetejére szólt, ahonnan inkább az óriáskivetítőn kellett nyomon követnem az eseményeket, pedig talán nem is annyira rossz még a szemem.

Ezen a napon férfi válogatottunk szállt medencébe Málta ellen, amelyről a hét folyamán kiderült, hogy nem csupán egy tét nélküli csobbanás lesz fiaink számára. Mivel csütörtökön a spanyolokkal vívott csoportrangadónk döntetlennel zárult, az ibériaiak pedig már szombat délelőtt lezavarták utolsó találkozójukat a törökök ellen, órákkal korábban tudta mindenki azt is, hogy aktuális ellenfelünket húsz góllal kell felülmúlnunk annak érdekében, hogy egyenes ágon, ne pedig a nyolcaddöntőn keresztül érjük el a negyeddöntőt, ahol - mint általában ez világversenyen lenni szokott - a csoportelsők kerülnek könnyebb ágra, nagyobb esélyekkel csatába indulva az érmes helyekért. A húsz gól persze soknak tűnt elsőre, hiszen ez mégis csak egy Európa-bajnokság - még akkor is, ha a máltai pólósokról még életemben nem hallottam a tornát megelőzően, és gyanítom, hogy ezzel bizony nem lehettem egyedül. Biztos lehettek még kételyek a szükséges gólkülönbség miatt a közönség soraiban, amelyet a szervezők a montenegrói-német meccs után különböző trükkökkel próbáltak oldani: a szünetben a népet kamerák pásztázták, és amikor az épp megfelelő minta jelent meg a kivetítőn, lehetett dobolni a Safri Duo klasszikusára, vagy táncolni a Tones And I Dance Monkey című slágerére. Talán ennek, talán a csapat felé a csaknem ötezer szimpatizánstól áradó szeretetnek (amelyet saját bevallása szerint a kezdő dobás előtt két dalt eléneklő Radics Gigi is át kívánt adni vízilabdázóinknak) köszönhető, hogy a himnuszok után lelkes biztatás vezette fel az összecsapást...

...amelyről elég nehéz feladat lenne minden mozzanatról beszámolva megírnom ezt a bejegyzést, válogatottunk ugyanis komolyan vette ezt a találkozót. Már az első támadásunk gólt eredményezett, két lövésünket ugyan még védte a kis szigetország kapusa, de a védőik szerencsétlenkedése miatt visszakerült hozzánk a labda, Erdélyi Balázs pedig köszönte szépen a lehetőséget. Mivel a máltaiak a támadóidejükben a mérkőzés elején a kapunkig sem jutottak el, az ellentámadásainkból újabb helyzetek adódtak - valamikor az ötödik perc környékén beindult a henger, potyogtak a gólok, az első negyed végére 6-0-ra vezettünk. A meccsre velem tartó barátnőmnek örömmel jegyezhettem meg, hogy ha minden játékrész így alakul, bizony csoportelsők leszünk.

A második negyedben a fiúk még egy lapáttal rátettek, amelyet a közönség hangos szurkolással hálált meg. Noha nem hallottam az uszodában szervezett szurkolást, a lelátó szinte folyamatosan, spontán énekelt - jártam már pár pólómérkőzésen, de egyiken sem volt még ennyire jó hangulat. A tíz bekapott találat (és a közönség rájuk számolása) után ellenfelünk időt kért - noha az óriáskivetítő bejátszása alapján edzőjük olyannyira bizalomgerjesztően nézett ki, hogy használt autót biztosan nem vennék tőle, ettől függetlenül csapatának adhatott azért hasznos tanácsokat -, amelytől egy kicsit feljavultak, ám ekkor jött a kapunkba csereként beálló Nagy Viktor, és kifogott rajtuk. Jó az öreg a háznál - neki is köszönhetően 13-0 lett végül a félidei állás.

A következő játékrészt a kis szusszanás után talán összeszedettebben kezdték a máltaiak, mindenképpen be akartak nekünk találni, azonban labdáiknak kapusunk jelentette a végállomást. "Nagy Viktor" - skandálta a közönség, de tulajdonképpen kiemelhettük volna Varga Dénest vagy Zalánki Gergőt (neki például valamennyi lövése eredményes volt) is, akik remekül, sok gólt szerezve játszottak. Ahogy telt az idő, egyre közelebb került az áhított húsz találatnyi különbség - ez még a harmadik negyedben megtörtént, a játékrész végét jelző dudaszó pedig huszonegy gólos magyar előnyben érte a csapatokat.

Ezért az utolsó negyedben már lehetett lazábban venni, rápihenni a negyeddöntőre - ellenfeleink ekkorra minden energiájukkal elkészültek, a kapunkra, ezzel pedig a csoport-elsőségünkre ekkor már egyáltalán nem jelentettek veszélyt. A lelátón a hangulat már-már a karneválokat idézte, a "Hajrá Magyarok!" felelgetős baromi jól szólt, sőt, a szervezők még egy mexikói hullámot is próbáltak beindítani, hellyel-közzel eredményesen. A vége huszonhat magyar gól lett - amelyet a közönség az utolsó percben teljes joggal tapsolt állva, még akkor is, ha sok meccsen megfordultam már, de ekkora tudáskülönséget még soha, semmilyen sportágban nem tapasztaltam két csapat között.

Természetesen válogatottunk számára innentől jön a java, szerdán, és utána talán az elődöntőben és a döntőben is késhegyre menő csaták várnak fiainkra. A számmisztika alapján viszont reménykedhetünk: a torna döntője 26-án lesz, ráadásul a korábbi Eb-k jól bevált helyszíne mellett is pontosan ezzel a számmal áll meg BKV-járat, tehát még a dicső múlt is kísérthet. :) Bízom benne, hogy pólósaink nem csúsznak majd el az eléjük kerülő akadályokon, mint a szombat este hazafelé tartó szurkolók egy kis ónos szitálás után a Dagály sétány lefagyott térkövein (bár lenne tavasz)...