Fényév távolság?

A magyar klubfutball csúcsmérkőzéseként szakmai szemmel még akkor is a fehérváriak elleni rangadóink számítanak évek óta, ha a két csapat tabellán elfoglalt helyéből ez nem is mindig tükröződik. Utóbbi idén sem volt másként, ugyanis hiába kezdtük a bajnokság élén az idei NB I-es szezon tizenharmadik fordulóját, a Vidi - a tavalyi idényhez hasonlóan - nem közvetlenül, hanem némi lemaradással üldözi kedvenceimet. Az említett helyzetet a piros-kékek újdonsült sportigazgatója nemrégiben azzal magyarázta, hogy klubja többéves hátrányban van a Fradihoz képest, mely vélemény igazságáról pedig szinte azonnal meggyőződhettem jómagam is, hiszen a sorsolás szeszélye a két csapat összecsapását éppen az ominózus nyilatkozatot követő hűvös vasárnapi délutánra tartogatta.

A székesfehérváriak elleni egyetlen, 2021-22-es szezonbeli hazai bajnoki meccsünk egyik oldal számára sem indult a legjobb előjelekkel. A Ferencváros őszi teljesítményére alapvetően az Európa Liga csoportköréből történt korai és egyelőre szerzett pontok nélküliként ígérkező kupabúcsú nyomja rá a bélyegét, olyannyira, hogy a sorsunkat véglegesen eldöntő Celtic elleni hazai mérkőzésünkön (ahová terveimmel ellentétben végül nem jutottam ki, bár utólag hálás lehetek az október végén összeszedett kisebb betegségemnek, mivel általa kíméltem meg magam egy kifejezetten kellemetlen élménytől...) Stöger edző felé az "Auf Wiedersehen" rigmus szólt a lelátóról, amely még akkor sem csak a helyszínen volt érzékelhető, ha a tévéközvetítésben elég hamar lekeverték a nézőtérről beszűrődő elégedetlenséget... Az osztrák tréner egyelőre nem lopta be magát a szurkolók szívébe, mely ellenszenvet fokozza az is, hogy az NB I-ben is az utóbbi években megszokotthoz képest több alkalommal ért már bennünket kellemetlen meglepetés. Ezzel szemben a Videotonnál noha a gyenge nyári kezdést egy kicsit sikeresebb folytatás követte, de a piros-kékek szimpatizánsai szerintem inkább arra számítottak inkább az idény elején, hogy legalább addig lépést tudnak tartani kedvenceimmel, ameddig több fronton vagyunk érdekeltek. Talán emiatt, de lehet, hogy a romló járványhelyzet hatására csak körülbelül nyolcezren jöttünk össze a kezdő sípszóra, melynél azért az utóbbi időben magasabb nézőszámok jellemezték nagyobb meccseinket.

A mieink azonban nem sokat foglalkozhattak a negatív előjelekkel, ugyanis kellő tűzzel, támadólag léptek fel a székesfehérváriakkal szemben. Így az első negyedórában előbb Uzuni célt tévesztett beadása után a lecsorgó labdával Zubkov találta el a vendégek kapusát, ukrán középpályásunk másodszorra azonban sikerrel járt: egy bal oldali beadás után gyors mozdulatokkal egykori játékosunkat, Heistert, majd Stopirát is kicselezte, majd védhetetlenül zúdította a Vidi hálójába a labdát. A szép találat után sem álltunk le, folyamatosan mezőnyfölényben voltunk, de ebben az időszakban csak kisebb helyzeteket tudtunk kialakítani. A félidő közepén a mezünkből piros-kékbe öltözött Petrjak borzolta a kedélyeket egy kíméletlen belépőjével, amely miatt a Tábor angol nyelven küldte őt el melegebb éghajlatra, míg az oldallelátónk az ukrán támadó minden egyes labdaérintését füttykoncerttel honorálta. Hiába, a közönségünk nem felejti el, hogyan is távozott Petrjak az Üllői útról... A játékrész hajrájában aztán kissé feljavultak a fehérváriak, előbb egykori ukrán középpályásunk esett el a tizenhatosunkon belül, melynek okaként a bíró videózás után sem talált szabálytalanságot, majd kisvártatva Dibusznak kellett kiütnie Dárdai lövését. Slusszpoénként a végén mégis mi lőttünk egy újabb gólt: egy kontrából Ryan Mmaee futott el a vendég térfélen, befűzte Stopirát, majd lövése egy piros-kék védőről pattant a kapuba. A szünetre így meggyőző előnyt harcoltunk ki, így barátnőmnek azt tippeltem, hogy a Videoton mindent egy lapra feltéve fog támadni a második félidőben.

Ez a számításom azonban nem jött be, ugyanis inkább kedvenceim kapcsoltak magasabb fordulatszámra. Eleinte bár szépen járattuk a labdát a fehérvári kapu közvetlen közelében, de valódi lehetőségünk ebből nem akadt, aztán egy óra játék után egy Zubkov-Ryan Mmaee összjáték után marokkói támadónk bal oldali beadásába Uzuni ért jól bele, megszerezve harmadik találatunkat. Ettől leült a mérkőzés, mivel a vendégek ezután lélekben feladták, így a Tábor a megszokott rigmusok mellett gondolhatott testvércsapatunk, a bécsi Rapid szurkolóira, akik a hazájukban ismételten bevezetett korlátozások miatt egy darabig megint nem járhatnak meccsekre (ilyenkor adjunk hálát, hogy nálunk egyelőre, még ha zárt térben maszkba burkolózva is, de viszonylag normális életet élhetünk, nem pedig egy fegyház szigorított szabályainak megfelelően), a pályához közelebb helyet foglaló nézők pedig Petrjak-ot kísérelték meg nemcsak szidalmaikkal, hanem például műanyagpoharaikkal is megtalálni (holott utóbbiakat pénzért is vissza lehet váltani a büfében, elvégre ezúttal sem volt olcsó a belépőjegy...). Az utolsó tizenöt percben a piros-kékek hálóőre húzta el a büntetőterületen belül a csereként beállt Zachariassen lábát, az ezért járó tizenegyest azonban Laidouni elég csúnyán a kapu mellé lőtte. "Megsajnálta a fehérváriakat" - kommentálta az eseményt vezérszurkolónk, a vendégek csatára, Funsho ugyanakkor nem tett így az időközben pályára lépő Tokmac-kal, a két afrikai kakaskodása végén a Vidi támadója húzta a rövidebbet, ugyanis kiállította őt a játékvezető. Ez volt a végszó a találkozón, amely a legutóbbi, helyszínen végigizgult Fradi-Fehérvár meccsemhez képest is fölényesebb győzelmünkkel zárult.

Így Sallói István talán nem túlzott, amikor a két csapat közötti különbségről beszélt, amely ezen a délutánon ha nem is a bejegyzés címében megjelölt, de mégis jelentős távolságban volt mérhető. Ezért rontotta el kissé a hangulatomat, hogy a futballistáinkat a közönségünk nagy része nem várta meg egy tapsra sem, noha gyaníthatóan az ősz legjobb teljesítményét mutatták be a hazai porondon (bár a Tábor ezúttal is becsületesen megünnepelte a srácokat, de egyúttal üzentünk a nem túl acélos létszámban megjelent vendégdrukkereknek is, akiknek nemcsak azért vált szomorúvá a különvonatos túrájuk, hogy foglalkozásuk és származásuk mellett megtudhatták azt is tőlünk, miszerint soha nem lesznek bajnokok...). Bennem azonban joggal merül fel az a kérdés, hogy miért nem tudunk idehaza, szerényebb képességű ellenfelek ellen többször hasonló játékot nyújtani...

Köszönöm a képeket, Barbi!