Felemás nap

Az öt évvel ezelőtti nyárelőn kissé bosszankodva izgultam végig a tévé képernyője előtt az itthon rendezett vizes világbajnokságot, mivel hiába volt úszóink és vízilabdázóink kiváló szereplése, elsősorban anyagi okok miatt sikereiket egyáltalán nem tudtam a helyszínen végigizgulni. Különösen az járt ekkoriban a fejemben, hogy hazánk talán sosem rendezhet többé ekkora sporteseményt, elvégre nemcsak kicsi és kevéssé tehetős ország a miénk, hanem a vezetőink véleménye sem mindig egyöntetű az ilyen rendezvények fontosságáról. Azóta Hála Istennek rácáfolt az élet ezen pesszimista várakozásomra, ugyanis a koronavírus-járvány következményeképpen Magyarország idén beugróként ismételten vendégül láthatta a világ legjobb vizes sportolóit, ezért ahogy lehetőségem nyílt erre, le is csaptam a torna első szombatjának úszódöntőkre és férfi vízilabda-csoportmeccsekre szóló jegyeire.

Ahogy közeledett a fenti bűvös időpont, egyre inkább lelkessé váltam, pedig az előjelek sem a mieink, sem az aznapi program részéről nem bizonyultak kedvezőbbnek a 2017-es elvárásokhoz képest. Így hiába olvastam a sajtóban, hogy Milák Kristófon kívül más úszónktól nem igazán várhatunk érmet a medencében (sajnos munkahelyi elfoglaltságom vagy más programom folytán őt élőben ezúttal nem láthattam), ahogy tudatában voltam annak is, hogy pillanatnyi formájától és lelkiállapotától függően férfi vízilabda-válogatottunk a vb-címtől a tőlük kudarcnak számító nyolcadik helyig bármire képes lehet jó vagy rossz értelemben egyaránt, mégis könnyedén szurkoltam ki az egyenként tízezer forint körüli belépőket, fittyet hányva a gazdasági válság miatt érkező áremelkedésekre, melyekkel a fizetések az esetek döntő többségében korántsem tartják a lépést (természetesen az enyém sem, de ezt nem panaszkodásként szeretném írni). Így barátnőmmel az impozáns Duna Aréna felé tartva, a váratlan nyári eső elől egy közeli irodaépület tövébe húzódva latolgattuk azt, hogy Hosszú Katinka mire lehet képes a 400 vegyes döntőjében. Noha Katinka csúcsformáját többféle indok miatt már korábban maga mögött hagyta, azonban így, már előzetesen is örök élményként tekintettem arra, hogy úszásának egyszer a helyszínen is részese legyek.

Persze nem mindenki gondolta így, olyannyira, hogy az úszódöntők utolsó napjára teljesen meg sem telt a lelátó. Hiába, a magyar ember sokszor hálátlan, persze ez az uszodában senkit sem érdekelt, ahol egyébként sajátos, általam korábban nem tapasztalt légkör uralkodott. A nézőtéren hazai és külföldi szurkolók vegyesen, egymás mellett, sokan (például kínaiak vagy olaszok) csoportokba összeverődve, a sportolók pedig közvetlenül a medence mellett hangosan biztatták a sajátjaikat, akiktől már önmagában is különlegesség volt látni azt, hogy egészen más tempót diktáltak, mint jómagam a rákosszentmihályi uszodában. :) A békebeli hangulat aztán először a férfi 1500 méteres gyorsúszás döntője alkalmából hágott a tetőfokára, ahol az olasz Paltrinieri gyakorlatilag végig a világcsúccsal, nem pedig a mögötte jócskán elmaradó versenytársaival küzdött, ám a végén a lelátó eksztázisa ellenére csak egy hajszállal maradt el minden idők legjobb eredményétől. A világbajnoki arany viszont megérdemelten járt neki, a közönség pedig hangos tapsviharral jutalmazta az olasz himnuszt, amely alatt mindenképpen kiderülhetett, hogy nemcsak a lengyeleket tekinthetjük barátainknak. Utóbbi nemzet szimpatizánsai is örülhettek éremnek, ahogy első helyet ünnepelt a litván Meilutyte vagy a svéd Sjöström is, akik neve azért beugrott korábbról, elvégre a nagyobb úszóversenyeket azért hellyel-közzel követni szoktam. Az igazi hangrobbanás azonban Hosszú Katinka bevonulásával érkezett meg az uszodába, akit elképesztő, szavakkal nehezen leírható módon űzött-hajtott a publikum. Katinka ennek megfelelően iszonyatosan hajtott, a gyengébbre sikerült kezdése után folyamatosan zárkózott fel a középmezőnyre, melyet a nézőtérről akkor is óriási ovációval jutalmaztunk, ha az élen a tizenöt éves kanadai, ebben a számban egyébként diadalmaskodó úszólány, Summer Mcintosh és az ugyancsak szemtelenül fiatal amerikai riválisa elérhetetlennek tűntek. Az egyik fordulónál Hosszú harmadikként fordult, így néhány másodpercre felcsillant a remény, hogy talán még magyar érmet is láthatunk élőben, hiába azonban Katinka remek hajrája, a döntőben szereplő másik egyesült államokbeli úszónő megelőzte őt, sőt, még egy kínai riválissal is meg kellett küzdenie, így a végére meg kellett elégednie a negyedik hellyel - amely az úszóválogatottunk második legjobb eredményeként bizonyult, azonban ettől függetlenül is joggal fogadta óriási szeretet Hosszú Katinkát, amikor nagy nehezen, fáradtan kikeveredett valahogy a medencéből. Az utóbbi idők formáját tekintve szép teljesítményt nyújtott világklasszisunk, de mennyivel más lett volna részéről egy dobogós befejezés, pláne, hogy az érmesek bizony néhány sorral alattunk üdvözölhették szurkolóikat... Remélem, hogy ha más nem, az augusztusi római Eb-n ismételten megízleli ezt az érzést, mint már oly sokszor karrierje során!

A hivatalos program végét azonban nem vártuk meg, mivel este a margitszigeti Hajós Alfréd Uszodában volt jelenésünk, ahol férfi vízilabdázóink Georgia legjobbjait fogadták. A mérkőzés tétje számunkra a csoport első helye, valamint az ezzel járó automatikus negyeddöntős szereplés volt, így az alaposan kibővített lelátókat csaknem megtöltve, szép számú, közel hatezres közönség előtt ugorhattak fiaink a medencébe. Noha ellenfelünk a világversenyekről kizárt oroszok helyén indult el a vb-n (mellesleg talán ez a budapesti világbajnokság olyan sportága, ahol a ruszkik hiánya a legkevésbé rontja le a színvonalat), így papíron ők számítottak előzetesen a leggyengébbnek, de erre a várakozásra a kezdést követően alaposan rácáfoltak, hiszen nemcsak kiválóan védekezték ki a magyar emberelőnyös helyzeteket, hanem kontrából, valamint az első lehetőségeikből háromszor is betaláltak, és kétgólos vezetésre tettek szert. Igaz, ehhez hozzájárult, hogy sérülés miatt az első számú kapusunkat, Vogel Somát idejekorán le kellett cserélnünk, amely eleinte azért okozott nehézséget, hiszen a védőinknek talán időre volt szükségük a másik hálóőr, Lévai Márton stílusához való hozzászokáshoz. A túloldalon a támadójátékunk talán erre figyelemmel is döcögött, majd az alaphangot előbb egy videózás után megadott találat, majd Manhercz Krisztián két sistergős bombája adta meg, így az első negyed végül 3-3-as döntetlennel zárult.

A váratlanul szoros állás ellenére a nézőtéren nem uralkodott el a letargia, sőt, a lelátók közötti "Hajrá, magyarok!" felelgetős például hatalmasat szólt. Nem tudom, hogy ettől mennyire remegtek meg a grúz kezek, mindenesetre egy gyors, dupla gólváltást követően, emberelőnyöket is kihasználva a játékrész végére négy találatnyi, 10-6-os előnyre tettek szert a mieink. Ezek közül a legszebb gól talán Angyal Dániel szélről beküldött lövése volt, melytől és a feljavuló védekezésünktől valahogy optimistább lett a hangulatunk. Zúgott is ekkor rendesen a "Mindent bele!" szólam, sőt, a szünetben a szervezők is próbálták közös rigmusokkal fenntartani a lelkesedést, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy fiainknak hátha sikerül nagyobb különbségű győzelmet is kiharcolniuk.

Georgia azonban nem adta meg nekünk azt a szívességet, mint két és fél éve a máltaiak, ugyanis a harmadik negyedben ellenfelünk elkezdte ledolgozni hátrányát, olyannyira, hogy szép találataikkal 12-10-re sikerült felzárkózniuk. Szemmel láthatóan nem ízlett a mieinknek a grúzok fegyelmezett védekezése, elől ugyanis rengeteg hibát vétettünk, és a félidőt követően a kapunk előtt valahogy a blokkok sem jöttek be úgy, mint az előző játékrészben. A kisebb gödörből aztán ismét Manhercz Krisztián, majd Vámos Márton rántott ki bennünket, így a dudaszóval 14-11 állt az eredményjelző táblán.

Sokan kérdezgették ekkor a közönség soraiban, hogy vajon meddig bírják erővel a vendégek, melyre az utolsó negyed elején meg is kaptuk a választ, ugyanis a magyar válogatott ellentmondást nem tűrően döntötte el a meccset. Burián Gergely, Manhercz Krisztián és Zalánki Gergő góljaival megnyugodhattunk, mellyel kissé elcsendesült az a lelátó is, amely ha az előzőekben kissé rossz szájízzel is, azonban mégiscsak kiélvezte a vártnál szorosabb összecsapást. A grúzoknak persze erre is volt válaszuk a lefújás előtt, így a mérkőzés 18-14-es győzelmünkkel végződött, melynek végén mindkét csapat a közönséggel szemben állva tapsolta a szurkolókat - az ellenfeleink részéről ezt rendkívül sportszerű gesztusként tartom, bár minden bizonnyal élvezték azt a körítést, melyben odahaza attól függetlenül sem igazán lehet részük, hogy az ezen az estén látott teljesítményük feltétlenül dicséretet érdemel, elvégre előzetesen nem sokan számítottak tőlük ennyire tisztes helytállásra.

Így hiába csoportelsőségünk és az ezzel járó legjobb nyolc közé jutásunk, életem első, világbajnokságon szerzett élményei után hazafelé azon merenghettem, hogy vízilabdázóinknak alapos formajavulásra van szükségük a jövő héten, amennyiben (v)érmes reményekkel rendelkeznének, ugyanis a rájátszásban Georgiánál csak nehezebb riválisok várnak majd ránk. Addig is gondoljunk arra, hogy általában minden tornán akad mélypontja egy csapatnak, hátha a mieink ezt már az utolsó csoportmeccsükkel letudták...

Barbi, köszönöm a képeket! :)