Ezúttal itthon is jó volt az iksz

A tavaly óta ránk szakadt "szép, új világunkban" először még negatív kuriózumnak tűnt, amikor fél évet kihagytam a meccsre járással. Sajnos nemcsak a jóhoz lehet hozzászokni, mely állítást hűen tükrözi az, hogy azóta ennél is hosszabb időt kellett nélkülöznie, aki bármilyen sporteseményt kívánt a lelátóról követni. Mivel a villámgyorsan kifejlesztett koronavírus-oltásokkal kapcsolatosan akad(t) némi fenntartásom, amely miatt a vállalkozó többséghez képest később adtam be a derekam, így számomra az említett időszak csaknem kilenc hónapra nyúlt, melyhez hasonlóra még akkoriból sem emlékszem, amikor a Táborunkkal együtt évekig nem jártam be szeretett (futball)csapatom mérkőzéseire (helyette leginkább női kézilabdázóinkat választottam). Azóta oly sok minden megváltozott, a védettségi igazolvánnyal szemben már nem tiltakoztam ennyire hevesen (talán öregszem?), így kifejezetten örültem annak, hogy a férfi vízilabda-válogatottunk a tokiói olimpia előtt a Margitszigeten lépett pályára egy felkészülési tornán, melynek vasárnapján magam is tiszteletemet tettem a Hajós Alfréd Uszodában.

Bár a foci-eb magyar-francia összecsapását meccshangulatban, az újpesti főtéren felállított óriáskivetítő előtt izgultam végig (örök emlék marad, valahogy hozzá tudnék szokni a hasonló élményekhez), sajnos valahogy mégis elszoktam a sportrendezvényektől az utóbbi időben. Lehet persze, hogy a vasárnap egy órai kezdés (az időeltolódásra, valamint a japán forróságra is fel kell készülni), vagy az volt az oka, hogy a barátnőmmel látogattam ki (ha már Japánt említettem, valahogy nem az átlagos nőkről mintázták a kelet-ázsiaiak pontosságát), hogy a Himnusz hangjai már a beléptetésnél értek, ami nyilván kár, mert egy válogatott mérkőzéshez hozzátartozik nemzeti imádságunk éneklése. Igaz, kezdésre éppen beestünk, ahol nagyjából kétezren figyeltük, milyen teljesítményt nyújtanak fiaink a spanyolokkal szemben.

A párosítás révén minden adott volt egy kiélezett, jó összecsapáshoz, elvégre a tavalyi Európa-bajnokság döntőjének visszavágójára került sor, mely számításom be is jött. Lelkesen estek egymásnak a csapatok, és a nagy hőség ellenére sem fogták vissza magukat, felváltva potyogtak a gólok a kapukba. A mieinknél Hárai Balázs lőtt egy szépségdíjas gólt félfordulatból, majd bosszankodhattunk azon, hogy miközben az ellenfelünk rendre jól használta ki az emberelőnyös helyzeteit, a mieink ezen a téren kevésbé voltak hatékonyak. Apropó, emberelőny: a lelátóról bizony ekkor azt éreztem, hogy a két nemzetet nem egyenlő mércével értékelte a játékvezetői páros, mivel az ibériaiak rendre többször kerültek létszámbeli fórba, gyakran kettős emberelőnnyel is jutalmazták őket a bírók. Noha nem valószínű, hogy a vízilabda-meccsek közönségéről forgatják majd a legújabb ultra- vagy huligánvideókat, de ahogy telt az idő, egyre többen akadtak ki a sporik áldásos tevékenységére, talán még olyanok is, akikből ezt előzetesen nem lehetett kinézni. Ráadásul ezt az érzületet csak tovább mélyítette az, hogy az első negyed végén egy gólos spanyol előnyt mutatott az eredményjelző tábla.

Ha már a szurkolókat hoztam szóba, ezen a kora délutánon is egyértelművé vált, hogy a nemzeti csapatunkból a közönség kedvence egyértelműen a rutinos kapusunk, Nagy Viktor. Bizony akadtak, akik külön piros-fehér-zöld zászlót lengettek a hálóőr arcával, a kicsivel mellettünk helyet foglaló gyermeksereg pedig minden egyes védésénél úgy éltette őt, mintha rajta kívül nem is lenne más játékosunk a medencében, amely idővel átragadt a lelátó többi részére is. A második játékrészben Nagy Viktor egész sokszor találkozott a labdával, melynek következtében vissza tudtuk verni az emberelőnyös vendégrohamokat, sőt, a szünetben már 5-4-es hazai vezetésre módosult az állás.

Igaz, a soványka előnyünk nem tartott sokáig, mivel a harmadik negyed végére ismételten döntetlenre módosult az eredmény. A spanyoloknál ekkor Granados volt a főszereplő, a legtöbbször ő talált be a kapuba a teljes mezőnyből, amely igaznak bizonyult nemcsak az egész mérkőzésre, hanem erre a játékrészre is, míg nálunk leginkább a kimaradt ötméteres szolgáltathatott beszédtémát. Ekkor egy kicsit úgy tűnt, hogy a vasárnap délutáni, talán álmos hangulat átragad a válogatottunkra is, amely nem sok jóval kecsegtetett a folytatást illetően. Ebből a tompultságból az utolsó negyed húzta végül ki a fiainkat, melyhez ezúttal nagy segítséget nyújtott a közönség is. Bár a műugrók medencéje felőli oldalon egy B-közép is kialakult, akik rigmusaikkal rendre biztatták csapatunkat, azonban a meccs vége felé már a lelátó nagy része is velük tartott, zúgott a "mindent bele" rigmus. A hosszú kihagyás után nagyon jó volt a szurkolásban részt venni, az említett pár perc miatt a játéktéren történtek mellett más okból is érdemes volt kilátogatni. A remekké vált hangulatnak az volt az oka, hogy a magyar válogatott rendre egy gól hátrányban futott az eredmény után, viszont ezzel a remény is megmaradt, így folyamatosan kiélezett volt az összecsapás. Támadásaink végül eredményre vezettek, Vámos Márton nagy góljával talán egy perccel a vége előtt egyenlítettünk, mellyel 11-11-es végeredmény alakult ki. Ezért nemcsak a medencében volt nagy ünneplés, hanem a parton is, a közönség ünnepelte a játékosokat, és talán az is feledésbe merült, hogy a koncentrációban, pontosságban azért akad még részünkről javítanivaló.

Persze Tokióban kell majd brillírozni, nem egy tét nélküli mérkőzésen, azonban tornagyőzelem hiányában (a horvátok az összes margitszigeti meccsüket behúzták) is vihetnek magukkal a válogatottunk tagjai legalább a lelátó hangulatából, szeretetéből a távolba, ha már odakint zárt kapuk mögött ugranak majd medencébe. Szükség lesz rá, mivel a mezőny elég kiegyenlítettnek tűnik évek óta, akár az aranyérem is újra összejöhet 2008 után, viszont ha összeesküdnek ellenünk az égiek, lehet, hogy "csak" hetedik hely lesz belőle... Egyelőre korai még ezen gondolkozni, szerencsére azonban a bejegyzésemmel érintett délutánon egy hazai döntetlen is elegendő volt az üdvösséghez.