Ezúttal az utolsó másodpercben csapott le a turáni átok

A 2022-23-as idény nemcsak a Fradi labdarúgóit ajándékozta meg Európa Liga-csoportmérkőzésekkel, hanem kedvenceim férfi kézilabdásait is. Az utóbbi csapatunk nemzetközi kupasorozat főtábláján történő feltűnésével előzetesen jóval kevésbé lehetett számolni, mint a focistáink esetében, hiszen a mieink sokkal inkább a női vonalon játszanak meghatározó szerepet ebben a sportágban, viszont ha már ilyen sikeresen vette a nyári szünetben ugyancsak némileg váratlanul hozzánk szerződő Lékai Máté nevével fémjelzett együttesünk az Európa Liga selejtezőmeccseit, úgy voltam vele, hogy legalább egy csoportmérkőzésünket be kell terveznem, ugyanis nem tudhatjuk, mikor járnak majd férfi kéziseink ismételten a maguk szokásos teljesítményéhez képest ennyire magas polcon a nemzetközi porondon, mint jelenleg.

Ezen elhatározásomhoz kapóra jött, hogy a hazai összecsapásainkra számomra közeli környezetben, Rákosmente újdonsült, a kerület korábbi polgármesteréről, Riz Leventéről elnevezett sportcsarnokában kerül sor, ráadásul a jegyárak is kifejezetten vállalhatóak (kétezer-ötszáz forintért már be lehetett jutni), így a létesítménnyel tulajdonképpen szemben található épületben dolgozó kedves barátommal végül a második itthoni meccsünket választottuk ki. Noha a mérkőzésre kijelölt délután öt órai kezdés nem volt éppen a legideálisabb, végül is a fenti helyszín még egy hosszú munkanapot követően is mindkettőnk számára kényelmesen útba esett, így késés nélkül el tudtuk foglalni helyünket abban az egyébként kifejezetten szép és tágas sportkomplexumban, melyet a városrész labdarúgóklubja, az RKSK korábbi, a köznyelvben fekvése miatt Pesti útiként nevezett futballpályája helyére építettek fel. Mivel Budapesten azért jó pár alkalommal fordul(t) elő olyan, hogy egy régi sportlétesítmény egy bevásárlóközpont vagy éppen lakópark számára adta át a helyét, igenis meg kell becsülni, amikor egy kerület vezetése a városrehabilitáció kifejezés mögé bújva nem a gyors haszont, hanem a hely eredeti rendeltetését tartja szem előtt.

Az idei november utolsó keddjének délutánján ellenfélként a spanyol Benidorm várt kedvenceimre, akik már az elejétől fogva elképesztő rohanásba kezdtek a játéktéren. Noha nem vagyok éppen kézilabda-szakértő, de véleményem szerint az ibériaiak sokkal inkább a támadásaikra, mintsem a védekezésre helyezték a hangsúlyt, így jó néhány percig itt is-ott is potyogtak a gólok, és úgy tűnt, hogy leginkább döntetlen állást fogunk látni az eredményjelző táblán. A lelátó egyik sarkában helyet foglaló Tábor kedvét persze ez nem szegte, a mieink szinte folyamatosan élvezhették a biztatást, melynek hangerejét inkább a korai kezdés miatt távol maradt szurkolótársaim apasztották (nagyjából fél ház, azaz ezer néző figyelte az összecsapást, de még a legfanatikusabbak között is találhattunk azért üres székeket). A kápó persze erélyesen próbálta még nagyobb hangerőre bírni a jelenlévőket, de nemcsak ennek, hanem kapusunk, Borbély Ádám kiváló védéseinek, valamint Debreczeni Dávid és Ónodi-Jánoskúti Máté játékának köszönhetően a félidő közepétől állandósítottuk vezetésünket, amely két, olykor pedig három találatnyi előnyt jelentett. A spanyolok persze nem szakadtak le, még akkor sem, amikor a játékrész végén kettős emberhátrányba kerültek, kedvenceim azonban még csak gólra sem voltak képesek váltani ezt a lehetőséget. Bosszankodásra talán azért nem volt okunk, mert a vendégek sem jeleskedtek az ilyen helyzeteik kihasználásában, így a szünetben 16-14-es hazai vezetésnél vonulhattak pihenőre a csapatok.

A második félidőt aztán barátom javaslata alapján a nézőtér túloldalán, egy ülőszektorban izgulhattuk végig. Mindig érdekes kérdés, hogy egy adott sportrendezvényen bentről vagy kívülről érződik-e erősebbnek a szurkolás, és némiképpen meglepődtünk, amikor inkább utóbbira esett a választásunk, a Táborunk ugyanis jobban szólt, mint arra az első játékrészbeli tapasztalataink alapján számíthattunk (vagy csak mi távoztunk onnan, és varázsütésre magasabb hangerőre kapcsoltak volna a többiek?). Lehet, hogy Borbély Ádám segített a hangulat fokozásában, aki a félidő elején büntetőt és spanyol ziccereket is hárított, igyekezetét pedig társai is átvették, így Lékai Máté vezérletével pár perc elteltével négy gólosra hízott az előnyünk. Ellenfelünk pedig továbbra is azt csinálta, amit eddig, nem hagyta kicsúszni a kezéből a meccset, olykor két-három találatnyira is sikerült csökkenteniük hátrányukat, bár ebben azért közrejátszott az is, hogy a mieink ajtó-ablak helyzetekben is mellé tudták szórni a labdákat. De gondolhattuk volna a játékrész utolsó harmadának kezdetekor, amikor egy időkérésünk után 30-26-tal állítottuk vissza a számunkra addig legkedvezőbb méretű különbséget, hogy a kihagyott helyzeteinknek még lehet böjtje? Az alattunk helyet foglaló fiatal édesanya karjaiban békésen pihenő csecsemőnek vélhetően nem juthatott ilyesmi az eszébe, a Benidorm kézilabdázóinak viszont annál inkább, akik ráadásul tettek is ennek megvalósításáért, ugyanis ahogy közeledtünk a végéhez, egyre kezdett elfogyni a vezetésünk. A kedvenceim szemmel láthatóan kezdtek fáradni, amely elsősorban védekezésbeli hibákban nyilvánult meg, de ekkor már jó pár, a korábbiakban még nem igazán jellemző eladott labda miatt is panaszkodhattunk. Emiatt öt perccel lefújás előtt már csak egy találat előnnyel rendelkeztünk, de igazán csak akkor vált meleggé az a bizonyos pite, amikor két támadással később egyenlítettek a spanyolok. A Fradi még így is a maga javára tudta volna fordítani a mérkőzést, azonban az utolsó percben Lékai Máté előbb ziccert rontott, majd egy ügyes lefordulásunkat és időkérésünket követően könnyelműen adta oda a labdát ellenfelünknek. "Egy ilyen meccs után kellene örülnünk a döntetlennek?" - kérdezte bosszúsan a mellettem ülő barátom, de ezt a boldogságot nem adta meg a Sors, ugyanis a vendégek a hátralévő időben kiválóan játszottak meg egy láthatóan jól begyakorolt figurát, majd az utolsó másodpercben védhetetlenül zúdítottak a kapunk jobb alsó sarkába... Ezért a végső dudaszó hallatára a Benidorm kézilabdásai joggal ünnepelhettek úgy, mintha a kupasorozat döntőjét húzták volna be, addig számunkra pedig a 33-32-es vereségen túlmenően legfeljebb a turáni átok felemlegetése maradhatott, elvégre nem a mieink az első (sajnos még csak nem is a második) magyar csapat a történelemben, akik képesek egy tulajdonképpen megnyert mérkőzést is elbukni... De vajon miért velünk esik meg ez ilyen nagy számban?

Így játékosainknak még csak sovány vigaszt sem jelenthetett az, hogy a közönség végül tapssal hálálta meg fáradozásaikat, hiszen nekik még jobban fájhat az egész, mint nekünk, szurkolóknak, pedig kevés nézőt láttam, aki ne némán és letaglózva indult volna haza a sportcsarnokból (talán a 2010-es futsal Európa-bajnokság magyar-cseh meccsén és azt követően tapasztaltam a helyszínen hasonló végkifejletet). Remélem, hogy a kedvenceim hamar fel tudnak állni ebből a pofonból, elvégre az NB I mellett még jó pár Európa Liga-mérkőzés is vár rájuk a következő hetekben-hónapokban, ahol már csak az említett élmény feledtetése céljából is szükségük volna némi sikerélményre. Számomra pedig annyi maradhat vigaszként, hogy az általam idén látogatott sportrendezvényeken többször, de hála Istennek ellentétes előjellel élhettem át olyan, pozitív értelemben vett katarzist is (a teljesség igénye nélkül például itt, itt, vagy éppen itt), melyek joggal homályosítják el az ezen a novemberi délutánon történteket...