Ez az átok is megtört

Az egyre inkább felgyorsuló, információ-dömpinggel sújtott életünkben sokszor hiába csak néhány év telik el egy bizonyos eseményt követően, mégis úgy érezhetjük, mintha az a régmúltban történt volna meg. Kedvenc labdarúgóim az utóbbi időben pontosan így jártak a Puskás Akadémia elleni idegenbeli mérkőzéseikkel, legalábbis ha éppen azt szerették volna felidézni, mikor is nyertünk utoljára Felcsúton. A visszaemlékezést persze nem könnyíti meg, hogy a sorsolás szeszélye idényenként olykor kétszer is a kék-sárgák otthonába szólít bennünket, mindenesetre nem mostanában érte a mieinket legutóbb három pontot jelentő sikerélmény miniszterelnökünk szülőfalujában. De ha már a Fradi annyi tartozását törlesztette az idei szezonban, miért ne éppen most szakadna meg ez a rossz sorozatunk is? - tettem fel az optimista kérdést, miközben az internetes jegyvásárló felületen véletlenül szabad jegyekre bukkantam a Pancho Aréna vendégszektorában, így első (azonban könnyen előfordulhat, hogy az egyetlen) őszi NB I-es meccsélményem alkalmából egy újabb, általam korábban még csak tévében látott helyszínt ismerhettem meg.

Noha a papírforma az itthoni mezőnyben minden ellenfelünkkel szemben mellettünk szól, bizakodásomat azonban az aranylábú fiúk némileg lehűtötték, ahogy közeledett a Puskás Akadémia elleni rangadónk. Ugyanis hiába győztük le bravúrral a szerb bajnokot a nemzetközi porondon, ezt követően a magyar bajnokságban sikerült kikapnunk a sereghajtó Mezőkövesdtől, bónuszként pedig a hazai kupasorozatból is búcsúztunk a harmadosztályú Iváncsa elleni vereségünkkel. Szerencsére munkavégzésem miatt kizárólag a felsorolt találkozók végeredményeiről értesültem, így talán kevésbé tartottam a soron következő NB I-es mérkőzésünktől, mint mások. Annál inkább aggódtam a Felcsút előtti körforgalomnál feltorlódott hosszú autósor miatt azon, hogy beérkezünk-e a barátnőmmel kezdésre a kék-sárgák elleni mérkőzésünkre, de ezen az akadályon az általam várthoz, és tavaszi, fehérvári tapasztalataimhoz képest viszonylag hamar túljutottunk, így a kezdés előtt rövid időre megcsodálhattuk a település stadionját is, amely szerintem élőben még szebb, mint a közvetítésekben. Nemcsak a nézőtér, hanem az egyébként kifejezetten lassú kiszolgálással működő büfé vagy a mosdók kivitelezése is párját ritkítja, olyannyira, hogy talán még a Puskás Arénánál is igényesebb helyszínt sikerült alkotni - a jegyártól azonban még ennél is jobban leesett az állam, mivel 2022-ben az ember nem nyolcszáz forintos belépőkhöz van szokva, amennyiben profi sportrendezvényre látogat ki. Persze tumultustól nem kellett tartanunk, hiszen nagyjából háromezren foglaltunk helyet a csapatok kivonulásakor, ráadásul még a vendégszektor is meglehetősen szellős maradt - maradjunk annyiban, hogy aktuális ellenfelünk nem éppen a jegybevételből fog tovább gazdagodni.

Az összecsapás elég lendületesen indult, ugyanis a hazaiak már az első percben támadást vezettek ellenünk, melynek végén az egyik támadójuk el is terült a tizenhatosunkon belül. A játékvezető büntetővel díjazta az esést (szidtuk a bírót rendesen, bár meg kell jegyezni, hogy a mieink nem reklamáltak valami vehemensen, így lehetett valami alapja...), melyet a kék-sárgák csatárja, Puljics magabiztosan értékesített. A korai hátrányunk sem szegte kedvünket a lelátón, a Tábor úgy énekelt, mintha mi sem történt volna, a lelkesedésünk pedig átragadt Marquinhos-ra, aki nemsokára egy bal oldalról érkező szöglet után kifejelt labdát távolról, védhetetlenül zúdította a Puskás Akadémia hálójába. A szépségdíjas találat után is lüktető maradt a játék színvonala, a felcsútiak és mi is veszélyeztettünk, bár ezek a kísérletek kezdetben elkerülték a kapukat. Nem úgy Ryan Mmaee lövése, aki fél óra elteltével Laidouni-tól hajszálpontos passzt kapott, és a büntetőterület sarkáról tekert a bal felső sarokba, a hazai hálóőr ennél a lövésnél újfent tehetetlennek bizonyult. A vendégszektor boldogsága határtalan volt, mely érzésünket még ennél is tovább fokozhatta volna Marquinhos, aki Traoré beadása után közvetlen közelről nézhetett farkasszemet a kék-sárga kapussal, Tóth Balázzsal, akibe azonban jól belebombázta a labdát. A kihagyott ziccerünk azonban megbosszulta önmagát, amikor néhány perc elteltével a felcsútiak egy szabadrúgásukat követően fejjel vették be a hálónkat. Megint kezdhettünk mindent előlről, Adama Traoré-t azonban ez nem keserítette el, ugyanis a ráadás perceiben Marquinhos passzából bevette a Puskás Akadémia kapuját. A partjelző eleinte lest jelzett, a videóbíró azonban felülbírálta a játékvezetői hármast, és érvényesként ítélte meg találatunkat, így óriási hangerővel búcsúztattuk a csapatokat, egyben kritizáltuk a sporit a magyar szinten szokatlanul mozgalmas első félidőt követően.

A szünetben aztán olyanban volt részem, mint még soha: váratlanul kialudtak a főtribünön elhelyezett fényszórók (a barátnőm kezdetben azt gondolta, hogy valami látványelemet vezetnek fel ezzel a megoldással), így diszkrét félhomály borult a Pancho Arénára. Lehetséges, hogy testközelből tapasztalhattuk meg, mit is jelent majd a gyakorlatban a sokat emlegetett energiaválság, a Fradi-tábor nem is hagyta szó nélkül az esetet, zúgott például az "Igenis van rezsicsökkentés" rigmus, hátha valaki kétségbe vonná mindezt. :) De megemlékeztünk 1956 hőseiről is különböző dalok formájában, melyre volt időnk, ugyanis a második játékrész csak tizenöt-húsz perc késéssel, a világítás megjavítását követően indulhatott el. A közjáték inkább az ekkor szokatlanul keményen, olykor a durvaság határát súroló módon védekező (nem véletlen, hogy a mellettem álló, ősz hajú úriember több szabálytalanság után is a "gyilkos" jelzőt kiabálta Hornyák Zsolt tanítványai irányában...) hazaiakat zavarta meg, ugyanis hiába volt minden igyekezetük, néhány perc elteltével Ryan Mmaee beadását Traoré váltotta gólra, így a nézőtéren elkönyvelhettük, hogy ez a meccs már zsebben van. Pláne, hogy Laidouni és Marquinhos hamarosan tovább hizlalhatta volna előnyünket, a felcsúti hálóőr azonban mindkét esetben nagyokat védett. Ezután Dibusz percei következtek, ugyanis a vezetésünk birtokában a mieink talán elkényelmesedtek, de lehet, hogy csak tartalékoltak, ezért egy óra elteltével a Puskás Akadémia iszonyatos tűzijátékot rendezhetett a kapunk előtt, még egy ötösön belülről érkező lövést is hárítania kellett csapatkapitányunknak. Végül sikerrel húztuk ki a hirtelen jött nyomást, olyannyira, hogy a hajrában ismételten betalálhattunk volna ellenfelünknek, Traoré és a csereként beérkező Gojak bombáit a kék-sárgák hálóőre bravúrral védte. Kifejezetten jól játszott a csapatunk, és végig lelkes maradt a Tábor is, olyannyira, hogy az egész egy kicsit a régi, szép időket juttatta eszembe - talán a korral jár, esetleg más tényezők is eredményezték, de az utóbbi években mintha kevésbé hoztak lázba kedvenceim, mint amikor elkezdtem meccsre járni. Ez most egy kicsit megváltozott, ez a zöld-fehér együttes igen intenzív érzelmeket vált ki belőlem, nem hittem volna, hogy megélhetek még hasonlót. :) A pontot az i-re Dibusz tette fel, aki a hosszabbításban ütött ki egy kapunk felé tartó, veszélyes felcsúti fejest, így 4-2-es győzelmünkkel Pozsony és Újpest után egy újabb átkot törtünk meg, ugyanis hét hosszú év után nyertünk bajnoki mérkőzést a Fejér megyei kistelepülésen. Mikor, ha nem most? - kérdezhettük női vízilabdásaink után szabadon.

A lefújás utáni ünneplésben így vígan szólt a vendégszektorból az "Európa, Európa" rigmus, mivel a következő héten a Monaco vár ránk az Európa Liga csoportkörében, akik ellen egy esetleges pontszerzés biztos tavaszi folytatást érne számunkra. Hála Istennek azon a meccsen is jelen leszek, ha valami nagyon váratlan nem jön addig közbe, mindenesetre akár a csapatunkra, akár ránk, drukkerekre is igaz, hogy keresve sem találhattunk volna arra a megmérettetésre megfelelőbb ráhangolódást, mint ezt a mostani találkozót.