Erőnlét és szerencse nélkül nem megy

Néhány hónappal ezelőtt sokan vártuk tűkön ülve az idei márciust, nemcsak a tavasz érkezése, hanem a Fradi labdarúgóinak Európa Liga-nyolcaddöntős párharca miatt is, elvégre ilyen sokáig és ennyire biztató játékkal még egyetlen magyar klub sem maradt talpon a nemzetközi kupasorozatokban, amióta élek. A jövőt azonban senki sem láthatja előre: a tavalyi év végén, amikor még az ellenfelünk ismeretének hiányában vásároltam meg a jegyeket erre az alkalomra, nem számítottam arra, hogy a téli szünet után kedvenceim - remélhetőleg csak a bennünket sújtó sérüléshullám miatt - finoman szólva sem folytatják azt a diadalmenetüket, mint amelyhez már egy ideje hozzászoktunk. Ráadásul ha az NB I-ben, nem éppen acélos riválisokkal szemben is döcög a szekér, mi lesz velünk egy vagy akár több fiókkal magasabban rangsorolt együttes ellen? - tettem fel magamban joggal a kérdést többször is január óta. Ezért megkockáztatom, hogy kisebb megelégedéssel vettem tudomásul, amikor pár hete nem egy sztárcsapatot vagy egy ahhoz hasonló erősségű klubot, hanem "csak" a német bajnokság középmezőnyében tanyázó Bayer Leverkusent szemelte ki számunkra a sors a nyolc közé jutásért vívott két összecsapásra.

Ettől persze korántsem a mieink voltak a párharc esélyesei, hiszen a piros-feketék utóbbi időkben szerzett nemzetközi rutinját nem lehet összehasonlítani a Ferencvároséval. Noha a jelenlegi állapotot kevésbé érinti, hogy a Monaco-hoz hasonlóan őket is láthattam már BL-döntőt játszani kamaszkoromban, de azóta is rendszeresen felbukkannak különböző európai kupákban (mi több, kedvenceim is találkozhattak velük az előző szezonban, így ha már az ellenük lejátszott itthoni meccsünket ki is hagytam, legalább nem untam rá erre a párosításra...), ráadásul szereplésük sem a "futottak még" szófordulattal jellemezhető, elvégre ebben az idényben például a nagyon erős Atletico Madrid-ot sikerült maguk mögé utasítaniuk Bajnokok Ligája-csoportjukban. Ezért tulajdonképpen nem lepődhettünk meg azon, hogy a nyolcaddöntő első mérkőzéséről kedvenceim sajnos bosszantó gólokat kapva, 2-0-ás hátránnyal tértek haza, azonban a Németországban mutatott szervezett védekezésünk vagy a jó pár kimaradt helyzetünk miatt azért reménykedhettünk. A tavaszi produkciónk ismeretében magam inkább a tisztes helytállásunkban bíztam, mások talán ennél nagyobb fegyvertényre, ne adj Isten a továbbjutásunkra is adtak esélyt, de a szurkolók bizalma miatt nagyjából ötvenezren gyűltünk össze kezdésre a Puskás Arénában (a hivatalos nézőszám végül körülbelül a novemberi magyar-görög meccsével egyezett meg, ott azonban érzésem szerint azért a két adat közötti különbséghez képest egyértelműen többen foglaltunk helyet a lelátón), mely helyszín noha kétségkívül elvette a mieinktől a hazai pályánk előnyét és hangulatát, viszont így legalább mindenki bejutott a találkozóra, aki szeretett volna, a profi futball pedig mindenekelőtt a közönségért létezik, nem igaz?

A mérkőzést a Tábor nagyszabású, nemzeti ünnepünkre emlékező koreográfiája, valamint a Himnusz egész stadionos, közös éneklése vezette fel (a vendégek játékosait is tisztelet illeti, amíg ezalatt vigyázzban álltak), az emelkedett hangulat azonban az elején biztosan a Fradit fogta meg, ugyanis hiába próbáltunk már a kezdettől nyomást gyakorolni a Leverkusen kapujára, a németek egy eladott labda megszerzését követően hajszálpontosan ugratták ki az egyik fekete labdarúgójukat, aki Knoester-t maga mögött hagyva magabiztosan talált a hálónkba. Ezzel nemcsak az előző nap érkezett fagyos légtömegek, hanem a mieink egyre nagyobb hátránya miatt is kaptunk hidegzuhanyt a javából, amely éppúgy dermesztően hatott a hazai futballistákra, akik néhány percig bizony keresték a helyüket a pályán. Problémáinkat tovább fokozta, hogy hamarosan jobb oldali védőnk, Henry Wingo terült el fájdalmasan a gyepen, a helyén elfutó németek pedig kis híján ziccert alakítottak ki akciójukból, játékosaink ezt a helyzetet azonban üggyel-bajjal, de elhárították. A kanadai labdarúgónkat le is kellett cserélni (ha így folytatódik, lassan az edzőközpontunkban is forgathatnák a Kórház a város szélén következő évadát...), a helyére beérkező Marquinhos viszont adott némi fantáziát a támadójátékunknak. Ennek köszönhetően az első negyed óra elteltével egy szöglet utáni kavarodásból is betalálhattunk volna az ellenfelünknek, de ekkor a labda elakadt a vendégek egyik védőjében, majd néhány perccel később Gojak közeli lövését követően a németek kapusának kellett bravúrt bemutatnia. A nézőtér is felélénkült, az egyszerűbb rigmusok akár tízezer torokból is szóltak, amely mintha szárnyakat adott volna kedvenceimnek, ugyanis a játék áttevődött a Leverkusen térfelére, akik olykor betömörülő védekezést alkalmaztak. Ezt a "falat" Ryan Mmaee és Vécsei Bálint is megpróbálta távoli lövéseivel feltörni, azonban kísérleteik eredményre nem vezettek. A félidő hajrájában aztán Marquinhos kiváló beadással találta meg Traorét, mali középpályásunk tiszta lövése viszont sajnos a kapufán csattant, így ekkor joggal bosszankodhattunk azon, hogy hiába alakítottunk ki több helyzetet ellenfelünknél, az előny mégis náluk, a pech ugyanakkor nekünk maradt. A vendégek aztán a játékrész vége előtt ennek cáfolataként kétszer is nagy lehetőséget alakítottak ki a kapunk előtt, az első alkalommal Dibusznak, másodszorra pedig a leverkuseni gólszerzőnek köszönhettük, hogy nem lett belőlük a piros-feketék számára újabb találat. Nem sokkal mögöttem egy korombeli srác dühöngött azon, hogy a németek nem vezethettek volna ilyen akciókat, ha a futballistáink "végre odaraknák magukat és keményebben védekeznének", mellyel mások is egyetérthettek a lelátón, hiszen ekkor már a "Harcoljatok!" rigmus is megjelent a Tábor repertoárjában. Magam nem osztottam ezt a véleményt, ugyanis sok mérkőzésen jártam már, ahol joggal hangzott el az említett észrevétel a közönség részéről, azonban ezen az estén a csapatunkon látszott, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a sikerükért. Olyannyira, hogy a velem kilátogató barátomtól félve kérdeztem meg a szünetben, miszerint meddig fogjuk bírni ezt a tempót...

...melyre a második félidőben elég egyértelmű választ kaptunk. Ellenfelünk ugyanis futószalagon kezdte kidolgozni helyzeteit, melyeket először még egy önfeláldozó mentéssel elhárítottunk, néhány perccel később ugyanakkor már a partjelző közbeavatkozására volt szükség, aki les miatt érvénytelenítette a Leverkusen gólját. A mieink is próbáltak előre menni, egyre inkább "minden mindegy"-alapon, a lábakban azonban egyre jobban megjelent a fáradtság, így lehetőséget már nem tudtunk kialakítani a németek kapuja előtt. "Szedjétek már össze magatokat!" - hangzott a felszólítás a vezérszurkoló részéről, amely vélelmezhetően nem a kedvenceim, hanem a Tábor felé irányult, de ekkor már ők sem bízhattak az egyenlítésünkben, ugyanis alattunk több görögtüzet is begyújtottak, ha már valahogy becsempészték azokat a stadionba. A vendégek biztos előnyük birtokában sem álltak le, a főleg saját térfelük jobb oldaláról induló akcióikkal továbbra is veszélyeztettek, Dibusz Dénes azonban kétszer is óriási védést mutatott be, az egyik alkalommal ráadásul nem csak hálóőrünk, hanem a kapufa segítségére is szükség volt ahhoz, hogy ne születhessen meg a Leverkusen második találata. Dibusz egyébként ezen a meccsen sem bizonyult szívbajosként, hiszen a védelmünk néhány gyatra passzára lecsapó németek hálóőrünket is megtámadták, kapusunk azonban elképesztő higgadtsággal fűzte be ekkor ellenfelünk támadóját. Ugyancsak nem félt a vendégektől az utolsó tíz percre csereként beszálló Manner Balázs, akivel először találkoztam felnőttcsapatunkban, azonban rögtön laza kötényt osztott ki a németek egyik labdarúgójának, majd adott egy kiváló mélységi passzt Ryan Mmaee-nak, marokkói csatárunk azonban ekkor már szinte lépni alig tudott a kimerültségtől. Noha a kispadunk elég foghíjas volt, ekkor már én is követeltem a szakvezetéstől, hogy másoknak is adjon lehetőséget (ez a hosszabbításban végül meg is történt, többek között ifj. Lisztes Krisztián is beszállt néhány másodperc erejéig - bizony az öregedés jele, amikor apának és fiúnak is szorítottál már a nézőtérről...), ugyanis egy tizenhatosunk előtt eladott labdát az ellenfelünk kíméletlenül gólra váltott, mellyel véglegesen el is dőlt az összecsapás. Furcsa módon 0-2 után élénkült fel újra a lelátó hangulata (talán a második találatot jegyző vendégjátékos mutogatós örömködése miatti dacból, mindenesetre az illető jutalomból kapott néhány műanyagpoharat a fejéhez...), még egy egész stadionos "Mi vagyunk a Ferencváros"-rigmus is előkerült, amely köszönetként szólt a mieinknek - akik ugyan két sima vereséget szenvedtek a nyilvánvalóan frissebb és jobb erőkből álló Leverkusentől, de ez sem homályosíthatja el az őszi menetelésünket.

Azt a sorozatot, melynek minden hazai csoportmérkőzését a legemlékezetesebb sportélményeim között, míg annak kevésbé örömteli zárását pedig a toronymagasan legnagyobb nézőszámú Fradi-meccsemként tartom számon, így nem volt kérdés számomra, hogy a lefújás után sok társammal együtt tapsoljam meg kedvenceimet vagy éltessem a Táborral edzőnket, Sztanyiszlav Csercseszov-ot, akinek még a "kakasülőről" látható módon is igencsak jólesett ez a kis gesztus. Ebből a mérkőzésből ugyanakkor tanulnunk kell a jövőre nézve, hiszen egyetlen félidőnyi játékkal sem meccset, sem párharcot nem lehet nyerni - ahhoz pedig, hogy a következő szezonban ismételten valamelyik nemzetközi kupasorozat főtábláján és ne csak epizódszereplőként bizonyíthassunk, az ilyen leckéken is szükséges átesnünk. Először azonban nyerjük meg minél hamarabb a magyar bajnokságot - ebben az idényben csupán ez a feladat maradt kedvenceim számára, melynek egy részét szeretném személyesen is átélni a következő hetekben, hónapokban, már amennyire ezt a munka-magánélet körforgás engedi majd.