Egy újabb sokáig emlékezetes törökverés

A jelenkori futball és a kora újkori történelmünk között annyi hasonlóság bizonyosan mutatkozik, hogy a török labdarúgás hiába sokkal gazdagabb és erősebb a mieinknél, a magyar foci olykor mégis hősies helytállással ér el ellenük kisebb-nagyobb sikereket, ahogy várvédőink tették ezt évszázadokkal korábban az oszmán túlerővel szemben. Szerencsére a mai állapotok (egyelőre?) békésebbek a néhány száz esztendővel ezelőtt jellemzőhöz képest, így ezen párharc következő felvonásán ezúttal nem vérre menő csatában, hanem a stadionban fogadhatta az Európa Liga-selejtező rájátszásáig menetelő Fradi a török kupagyőztes Trabzonspor-t.

A vendégekről máig életem talán legveretesebb meccsélménye jut eszembe, arra viszont előzetesen nem számítottam, hogy a Sors ismételten felejthetetlen pillanatokkal ajándékoz meg ezen az augusztusi estén. Egyfelől már nem volt akkora a tét, mint a nyár elején lejátszott nemzetközi kupamérkőzéseinken, elvégre a párosítás vesztese is a Konferencia Liga főtábláján folytathatta, ahogy ezt szóba is hoztuk a meccsre velem tartó korábbi évfolyamtársammal néhány perccel a kezdőrúgást megelőzően. Másfelől a törökök azóta rendesen bevásároltak, például Mohamed Szalah-hal, így meglepetésként hatott, hogy kedvenceim a múlt héten egygólos előnnyel érkeztek haza a Fekete-tenger partjáról. Ennek megfelelően egy eseménytelen döntetlennel is simán kiegyeztem volna, amely már az EL ligaszakaszát, illetve az ezzel járó több pénzt és nívósabb ellenfeleket jelenthette a mieink részére. Persze ezen tényezők a Trabzonspor-t éppúgy motiválták, akik ennek és a hátrányuk hatására támadólag kezdték a mérkőzést. A vendégeket ugyan nem hatotta meg, hogy a szögleteik elvégzésénél a telt házat jelentő huszonegyezres közönség egy emberként fütyülte vagy pfujolta ki őket (az ellenfél szurkolói egy UEFA-büntetés miatt csak otthonról nézhették az összecsapást), de az ismerősöm joggal jegyezte meg, hogy az idő mégis nekünk dolgozik, hiszen a törökök játékosai az eredménykényszer hatására percről-percre feszültebbé váltak. Ezzel főleg a Trabzonspor futballistáinak brutális szabálytalanságaiból szembesülhettünk, melyek közül a második-harmadik esetben az ellenfél egyik védőjének kíméletlen belépője után Mariano Gómez-t sokáig ápolni kellett. Noha a bíró a fülsiketítő zajban nem hallhatta meg a körülöttünk piros lapot követelő kórust, némi videózást követően maga is arra jutott, mint drukkertársaim, és végül nagy örömünkre kiállította a vétkest. A létszámbeli előnyt kihasználva a Fradi szinte rögtön helyzetekkel jelentkezett: Lenny Joseph közvetlen közelről leadott lövése még elkerülte a vendégek kapuját, néhány perccel később viszont a visszatérő Nagy Ádám tűpontos beadását Callum O'Dowda fejelte a törökök hálójába. A lelátó eszméletlenül megőrült a vezető gólunktól, az egész stadion ugrált a "Mi vagyunk a Ferencváros" örökbecsűre, de később sem vettünk vissza a tempóból, ahogy a pályán a mieink sem: fél óra elteltével a hihetetlen munkabírású Cadu is betalált a Trabzonspor-nak, melyet azonban lesállás folytán érvénytelenítettek. De ez sem szegte a kedvünket, ahogy Yusuf Bamidele kapu torkából kihagyott ziccere vagy az sem, hogy az ellenfél előtt is adódott lehetőség, Dibusz ugyanakkor hatalmas védéssel őrizte meg az 1-0-ás vezetésünket.

"Mindent bele!" - szólt az ukázunk az első félidő végén és a második játékrész elején is, a kedvenceim pedig valóban apait-anyait beleadtak. Kisvártatva a vendégek röviden szabadítottak fel a tizenhatosuk előterében, a labda pedig Corbu Máriusz elé került, aki egy kisebb szóló után védhetetlenül bombázott a törökök hálójába. Ekkor már teljes eksztázis uralkodott a nézőtéren, mindenki ugrálással bizonyította, hogy nem újpesti, míg a pályán a Trabzonspor teljesen szétesett. Néhány perccel később Yusuf hosszan szöktette magát az ellenfél tizenhatosán belül, az egyik vendégjátékos ugyanakkor sárga lapjának birtokában felrúgta, melyet a spori természetesen büntetővel és egy törököknek kiosztott újabb piros lappal díjazott. A tizenegyes elvégzését a Trabzonspor kapusa, Andre Onana szenvedélyes, mutogatással és némi színészkedéssel tarkított reklamálása késleltette, amellyel felhívta magára a lelátó figyelmét. Noha Yusuf büntetőjét nem tudta kivédeni, de a hálóőr labdaérintéseinél a pfujolást addig nem úszta meg, ameddig a Tábor ezekben az esetekben át nem váltott az ollézásra. A hab az volt azon a bizonyos tortán, hogy Onana egyre hosszabb ideig tartotta magánál a játékszert, így a B-közép végül dalba foglalta az afrikai kapus nevét. :) Nem tudom, hogy részesült-e valaha ellenfélként ilyen fogadtatásban, mindenesetre egy gólt kapott még a csereként beszálló Lisztes Krisztiántól is, aki ezen kívül az egyik lövésével még a kapufát is eltalálta. Amennyire hihetetlennek tűnt, hogy négy góllal küldünk haza egy török élcsapatot, annyira kiélveztük ezt a talán soha vissza nem térő alkalmat a közönség soraiban: a "3,2,1, Fradi..."-örökbecsű szerintem ütősebben szólt, mint bármelyik korábbi, a jelenlegi stadionunkban általam látott meccsen, sőt, a nagy ünneplésben még egy mexikói hullám is elindult - hasonlót a 2004-es magyar-brazil válogatott mérkőzésen éltem át, azonban mondanom sem kell, hogy ez teljesen más, ezerszer libabőrösebb élmény volt...

...amit Brazíliában akár futballkarneválnak is neveznének, de ez a Ferencváros, így elég, ha ezt a 4-0-ás győzelem a mieink történelemkönyvében kiemelt helyen szerepel majd - ugyanis kedvenceim a nem bajnoki, tehát nehezített ágon jutottak túl négy selejtezőkörön, melyhez hasonló teljesítményt magyar csapat eddig csak megközelítőleg mutatott fel (a Rebrov-érában háromszor egymeccses párharcot nyertünk az általunk sikerrel abszolvált négy selejtezőből, míg a BL-csoportkörös Debrecennek és a Paulo Sousa edzette Videotonnak pedig anno három kiejtett ellenfél is elegendőnek bizonyult anno az európai kupaőszhöz). Mindezt egy hazai szakvezetővel, Borbély Balázzsal értük el, akinek neve zúgott a nézőtérről a lefújást követően (korábbi évfolyamtársam eközben eltűnődött azon, hogy éltettük-e már ennyire hamar edzőnket, mint őt) - trénerünk erre szerényen a labdarúgóinkra mutatott... Természetesen az ő érdemeiket is elismertük a "Szép volt, fiúk!" és a "Játszik a Fradi!"-rigmusokkal, melyre abszolút rászolgáltak, hiszen a rengeteg távozónk vagy éppen a sportkormányzat és az őket támogató média minden kártékony szándékának dacára megint a mieink mentették meg a nemzetközi porondon a magyar futball becsületét. Csak most már a hazai bajnokságban is lassan el kellene kezdeni a pontgyűjtést...