Egy sál ünnepnapja

Noha egy átlagembernél szorgosabban járok sportrendezvényekre, sosem állíthattam, hogy a kedvenc csapataimat ábrázoló sálakból nagy gyűjteményt tartottam volna. Olyannyira, hogy mára egyetlen nyakravalóm maradt, amely selyemből készült, rajta egy Magyarország felirattal, nemzetünk címerével, valamint ezeréves határainkkal. A sálat még életem első válogatott mérkőzése előtt, majdnem tizenhat éve vettem egy utcai árustól (a brazilokkal játszottunk a régi Puskás-stadionban, így most már le sem tagadhatom, hogy mekkora divatszurkoló vagyok). Az akkortájt született gyermekek ma már gimnáziumba járnak, de hiába telt el azóta rendkívül hosszú idő, a sálamra mégis ezen a szombaton várt talán élete egyik legfontosabb meccse (ezzel bevallottam azt is, hogy általában nem a helyszínen követem a magyar válogatottak teljesítményét).

Holott bizonyos (sajnos a médiában, vagy a különböző, Facebook-on és más felületeken található hozzászólásokban igen hangsúlyos) körökben azért előzetesen mindent megtettek, hogy ennek a délutánnak a jelentőségét lealacsonyítsák. Szerintük a vízilabda, különösen annak női válfaja a kutyát nem érdekel néhány fanatikuson kívül, tetejében a mieink a hazai rendezésű kontinensviadal helyosztóin "csak" a bronzért szállhattak medencébe a hollandok ellen (azt azért megnézném, hogy ezen vélemények gazdái vajon bármilyen téren elmondhatják-e magukról, hogy a legjobb négy közé tartoznak Európában). Noha engem teljes mértékben hidegen hagytak az ilyen érvek, amikor a vízilabda-Eb utolsó előtti napjára megváltottam a belépőmet, azért másokat csak-csak befolyásolhattak, hiszen bár szállingózott azért a közönség a Duna Aréna felé a Dagály sétányon szombat délután, a kezdésre mégsem gyűltünk össze négyezernél többen a lelátón. Vagy rajtam kívül más nem várt több nézőt egy éremcsatára?

Egy Európa-bajnokság bronzmérkőzésének viszont akkor is van tétje, ha a párosítás győztesnek nem is jut olimpiai kvóta - ennek megfelelően lendületesen kezdett a magyar válogatott, a ráúszás utáni első támadás ugyan még elhalt az ellenfelünk blokkjában, azonban a következő alkalommal egy szabálytalanságuk után büntetőt kaptunk, amelyet Parkes Rebecca vágta magabiztosan a hollandok kapujába. Az ellenfél ezután hiába egyenlített, hamar jött rá a válaszunk, majd még egy, Keszthelyi-Nagy Rita találatával már 3-1 volt ide. Az előny meghozta a szurkolók hangját, a kezdeti, csendesebb periódus után szinte végig zúgott a "Hajrá Magyarok!" és társai. A hollandok azonban nem jöttek zavarba, feljavult a védekezésük, olyannyira, hogy az első negyed második felében még a kapujukra sem jelentettünk veszélyt - ehhez képest az ellenfél elkezdte termelni a gólokat. Hamar egyenlítettek, sőt, zsinórban négyszer betalálva a játékrész végére már 5-3-ra vezettek, az utolsó másodpercekben pedig támadhattak a hatodikért, ám ekkor szerencsére Gangl Edina bemutatta első védését. Reménykedtem is, hogy hátha ez a mozdulat hozza majd el a számunkra kedvező fordulatot a mérkőzésben, ugyanis egyáltalán nem volt mindegy, hogy egy kis szusszanás után milyen hátrányt kellett ledolgozniuk lányainknak.

Ehhez képest a második negyedben folytatódott a holland kapu előtti tanácstalanságunk, amely abban mutatkozott meg, hogy kezdetben még az emberelőnyeinket sem tudtuk gólra váltani. Gangl Edina viszont jól védett, így eleinte megakadályozta, hogy a két csapat közötti különbség tovább nőjön. Aztán a mieink noha egy újabb ötméteres értékesítésével közelebb zárkóztak, ám utána (ki tudja, immár hányadik alkalommal) megismerkedhettünk a magyar sportdiplomácia messze földön híres hatékonyságával. Ugyan azt senki sem várhatja, hogy válogatottunkat a játékvezetők mindig előnyben részesítsék a többiekkel szemben, a két bíró ténykedése azonban nem ebbe az irányba mutatott, amely teljes joggal verte ki a biztosítékot sokunknál. Ebben a játékrészben ugyanis a sporik szinte minden magyar védekezésnél kiállítást ítéltek meg, ellenfeleink pedig köszönték szépen a lehetőséget (valamint gyatra helyzetkihasználásunkat), így nem sokkal a félidő előtt már 4-7 volt az állás, a hetedik vendégtalálatot ráadásul egy videózás előzte meg, tovább borzolva az egyébként is felszított kedélyeket. A lelátó joggal dühöngött, tőlem néhány székkel például idősebb szurkolótársaim nemcsak azon háborogtak, hogy mindez egy hazai rendezésű világversenyen zajlik, hanem véleményük szerint "már a barátainkban sem lehet megbízni", mivel az egyik bíró bizony Lengyelországból érkezett, aki ezen a délutánon vélhetően nem a mi borunkat itta... A mellettem ülő párom pedig megjegyezte, hogy soha többé nem jön női vízilabdára, mert számára idegtépőnek bizonyult a holland kapu előtt nyújtott produkciónk, majd az egyre növekvő hátrányunk. Szerencsére a második negyed végén egy centerbe történő bejátszás végén Parkes lövése ismét utat talált a hálóba, így végül is nem tűnt lehetetlennek lányaink előtt a feladat, bár azt el kellett ismernem a nagyszünetben, hogy ehhez komoly formajavulás kellett a második félidőre...

...amely nemsokára menetrendszerűen meg is érkezett. Nem tudom, hogy Bíró Attila szövetségi kapitány mit talált ki ennyire rövid idő alatt, de a harmadik játékrészben mintha kicserélték volna a magyar válogatottat. Noha az ellenfél az egyik első támadásából még betalált, ám ezután Gangl Edina valami félelmetes védéssorozatot kezdett el, a hollandok egyszerűen nem tudtak túljárni az eszén. Ha pedig a kapusunk verve volt, jött a segítség a többiektől, Keszthelyi-Nagy Rita nemcsak elől játszott jól, hanem a védekezésnél is besegített, akadt, hogy a gólvonalon blokkolt egy lövést, így hálónk bevehetetlenné vált. Ebben segített, hogy a szurkolók a magyar emberhátrányok sorát igazi, Balkánt idéző hangulattal ellensúlyozták, az ellenfél támadásainál ugyanis végig füttykoncert és pfújolás hallatszott, amely szemmel láthatóan nem ízlett a hollandoknak. A válogatottunk pedig a hangos "Mindent bele!" buzdítás mellett elkezdett felzárkózni, sőt, Leimeter Dóra hatalmas találatával előbb egyenlítettünk, majd a negyed végén, egy időkérés után ugyanő már a vezetést is megszerezte. A néhány perccel korábbi letargia után eksztázisba került a lelátó, és a hazai viszonyokhoz képest ritka módon szervezett szurkolás nélkül is óriási hangulat uralkodott az uszodában. Igaz, ehhez kellett az az érzelmi hullámvasút is, amely női csapatainkkal oly sokszor velejár - Hála Istennek, ezt most pozitív értelemben tapasztalhattuk meg.

Az utolsó játékrész viszont újra izgalmasra sikerült. Az ellenfél védekezése alaposan feljavult, így hiába jöttek futószalagon a lövéseink, ezeknek a kapusuk vagy a blokk jelentette a végállomást, így sokáig nem mehettünk biztosra. Szerencsére volt azért egy Gangl Edinánk hátul, aki ezúttal is minden labdába belekapott, sokszor kisegítve ezzel csapatunkat. A negyed második felében aztán végre kaptunk egy emberelőnyt is, amelyet egy bejátszás végén gólra váltottunk a szurkolók nagy örömére. A hollandok ezután hiába futottak az eredmény után, ekkor már semmi sem jött össze nekik, sőt, a legvégén még a később a torna legjobbjának választott Keszthelyi-Nagy Rita is lőtt egy hatalmasat, amely azonban a kapufán csattant. Így 10-8 lett a vége a javunkra, feledtetve ezzel lányainknak az elődöntő csalódását, és talán némi plusz energiát adva nekik az előttük álló, tavaszi olimpiai kvalifikációs tornára. Játékosainkon látszott is a boldogság a lefújás után, az elmúlt két heti teljesítményük alapján bőven kijárt ez a siker, valamint az ezért a lelátóról áradó szeretet számukra (a meccs utáni, velük együtt elénekelt Himnusz meghatóan szólt) - az ennél fényesebb érmet pedig kívánom, hogy tartalékolják idén Tokióra. :)

A sálamnak pedig ez a mérkőzés vált eddig élete mérkőzésévé. Nagyon büszkén viseltem az eddigi labdarúgó, futsal vagy jégkorong nemzeti csapataink meccsein, ahol kint jártam (bár egyiket sem mondanám emlékezetesnek, talán a magyar-csehet tudnám hirtelen felidézni a 2010-es futsal Eb-ről, bár az inkább a női kéziseinket kísértő, rémálomszerű döntőkhöz hasonlítható), ahogy 2016 nyarán is a pesti óriáskivetítők előtt, amikor meglepő (és könnyen lehet, évtizedekig megismételhetetlen) módon az éjjel csak nagyon sokára akart véget érni, de egy ilyen mérkőzést a helyszínen átélni természetesen egy más történet. Ezért évek múlva talán erre az összecsapásra is ugyanolyan elfogódottan fogok emlékezni, mint arra a bizonyos franciaországi foci Eb-re - hacsak nem lesz részem még ennél is katartikusabb élményekben. :)