Döntetlennel is lehet történelmet írni

A kilencvenes évek végén, a hidegháború befejeztével sokan osztották azt a véleményt, hogy a hagyományos értelemben vett történelem véget ért, és egy eseménytelenebb, ugyanakkor emiatt az átlagember számára talán kényelmesebb időszak veszi kezdetét. 2022-ben már biztosan tudhatjuk, hogy a fenti számítás nem vált valósággá, és ez a kijelentés nem csak a világpolitikára, hanem a magyar labdarúgásra éppúgy igaz - nemzeti tizenegyünk esetében az utóbbi időben már több alkalommal is megláthattuk a fényt annak a kiábrándulással és közönnyel teli alagútnak végén, ahová a kilencvenes-kétezres évek kudarcélményei juttatták válogatottunkat, így például már a nyári szünetekben sem mindig csak távoli szemlélői lehettünk az európai élmezőny játékának, mint ahogy az korábban sajnos jellemző volt. A klubcsapataink esetében azonban ezt a sötétséget csak párszor világíthatta meg néhány, halványan pislákoló lámpa, amióta megszülettem, elvégre a mindenkori nemzetközi kupaindulóinktól valamelyik sorozat csoportköréig történő eljutás már hol kisebb, hol méretesebb bravúrnak számított, ott pedig leginkább epizódszerepet osztottak a hazai együttesek számára. Szerencsére ebben a szezonban utóbbi téren is felcsillant a kedvező változás reménye, kedvenc csapatom ugyanis kiváló teljesítményének köszönhetően az idei október végén az Európa Liga csoportköréből való továbbjutásért léphetett pályára.

Ehhez a 2022-es év utolsó hazai EL-mérkőzésén a főtáblás ellenfeleink talán legmagasabban jegyzett csapata, a francia bronzérmes AS Monaco elleni pontszerzésre volt szükségünk. A hercegségbeliek kamaszkoromban egy alkalommal még a Bajnokok Ligája döntőjéig is eljutottak, és hiába kerültek azóta tisztes távolságra a hasonlóan sikeres szerepléstől, az anyagiak, a játékoskeretek, no meg az ő bajnokságuk és a magyar NB I közötti különbség azért papíron bizony a piros-fehéreket tette a találkozó esélyesévé. Még akkor is, ha a Fradi másfél hónapja némi szerencsével, de egyetlen kis gólocskával, idegenben múlta felül a Monaco-t, így ebből is erőt meríthettünk a bizakodásunkhoz, vagy talán abból is, hogy ha a labdarúgást nézzük, az elmúlt jó pár évben a franciáknak valahogy nem jött össze győzelem az útjukba sodort magyar klubbal (Győrben és Székesfehérváron talán tudnak erről mesélni) vagy válogatottal (a tavalyi Európa-bajnokság ominózus csoportmeccse örök élmény marad) szemben.

Ennek megfelelően telt ház, a B-közép előtt pedig egy ötletes, a riválisait maga mögé utasító zöld-fehér versenyautót ábrázoló koreográfia várta a csapatokat a kezdés alkalmából. A vendégeket azonban sem a látvány, sem a hangzavar nem akadályozta meg abban, hogy az első perctől folyamatosan beszorítsa a mieinket a saját térfelére, sőt, kisvártatva a hálónkat is bevették néhány gyönyörű passzt követően. Már elkezdhettünk dühöngeni azon, hogy ugyanúgy kezdjük a mérkőzést, mint Felcsúton, a partjelző azonban lest intett be, így ezzel még olcsón megúsztuk a piros-fehérek akcióját. A Monaco azonban tovább támadott, hamarosan egy rosszul sikerült felszabadító rúgásunk után a franciák egyik csatárja a kapufát találta telibe, a kipattanó labdával pedig további kétszer próbálkozhattak még a vendégek, hála Istennek eredménytelenül. Az első negyedóra végétől aztán mintha kezdett volna feljavulni a védekezésünk, azonban az ellenfelünk térfelét csak elvétve látogattuk meg, a piros-fehérek pedig továbbra is mezőnyfölényben futballoztak. "Jobban játszottunk a Puskás ellen" - jegyezte meg a mellettem helyet foglaló barátnőm, mely vélemény tökéletesen megfelelt a valóságnak, de nem megbántva a felcsútiakat, ez a meccs - különösen tempójában - bizony más kávéház volt az előző szombatihoz képest. Mindenesetre tapasztalhattuk, hogy a lelátó hangulatát azért rendesen befolyásolja a kedvenceink teljesítménye, elvégre hiába szóltak jól a Tábor rigmusai, valahogy azok ereje mégis elmaradt az előző két itthoni Európa Liga-csoporttalálkozóinkon megszokottaktól. Talán azért, mert velem együtt sokan aggódtak a nézőtéren: nemsokára Dibusznak kellett hatalmasat védenie, a harmincadik perc környékén már ő is tehetetlen volt, amikor a félpályánál Vécsei Bálint pattant le egy monaco-i futballistáról, melyet követően a piros-fehérek hajszálpontos passzokkal futtatták meg jobb szélüket, az onnan érkező beadást pedig a vendégek támadója, Ben Yedder szép mozdulattal jutatta a hálónkba. Noha a mieink hevesen reklamáltak az esetet követően, a bíró érvényesnek ítélte meg a találatot, és valljuk meg őszintén, Vécsei esését is csak néhány hazai játékvezető tekintené szabálytalanságként... A spori ezután azzal húzta ki a gyufát a közönségnél, hogy Csercseszov edzőt próbálta fegyelmezni egy egyébként ártalmatlannak tűnő szituáció után, de a hajrában jobban bosszankodhattunk azon, amikor végre eljutottunk a vendégkapuig is, azonban a bal oldalról érkező beadásunkat követően Zachariassen tiszta helyzetben fejelt mellé. Emiatt viszont felcsillant bennünk a remény, hátha a szünetben helyrerázódik a csapatunk...

...amely a második félidőben meg is valósult. Ekkor már nyoma sem volt a Monaco mezőnyfölényének, bár az elején a zöld-fehér mezesek is csak távoli lövésekig jutottak el, melyek a vendégekre nézve nem igazán jelentettek veszélyt. Mindenesetre szembeötlő volt, hogy a csereként beálló Marquinhos fantáziát hozott a támadójátékunkba, azonban egy óra elteltével mégsem ő, hanem Laidouni fejelhetett zavartalanul a piros-fehérek kapuja előtt, a labda azonban mellészállt. Az idő azonban a vendégeknek dolgozott, így Csercseszov edző nemsokára váratlant húzott, Pászka Loránd helyett Tokmac-ot küldte pályára, a bal oldali védő szerepkörét pedig Adama Traoré vette át. Eleinte inkább vakmerő, mint bátor húzásként értékeltem a változtatást, hiszen a Monaco ezután több helyzettel is jelentkezett, azonban azok részben pontatlannak bizonyultak, máskor pedig Dibusz jelentette számukra a végállomást. A hetvenötödik perc környékétől aztán mi is próbálkoztunk, de Ryan Mmaee és Tokmac is célt tévesztettek, a Tábort azonban már ez is fellelkesítette: egyre többször szólt a "Lőjetek egy gólt" klasszikus, és végre nem a piros-fehérek támadásai alatt énekeltük ezen rigmust. A kérésünket végül Zachariassen hallgatta meg: noha a mieink közül többen is a földre kerültek az ellenfél térfelén, a labda mégis Tokmac-hoz jutott, aki zseniálisan ugratta ki norvég középpályásunkat, ő pedig védhetetlenül csavart a vendégek kapujába. Elképesztő eksztázis és hangorkán borult a stadionra, talán még a Monaco játékosai is megdöbbentek azon, micsoda öröm szabadult fel az egyenlítő találatunknak köszönhetően. Így joggal kezdhettük el magunkban számolgatni, hány perc maradt hátra, az idő azonban valahogy nagyon lassan akart telni - ezalatt a franciák több cserét is végrehajtottak, de hiába minden igyekezetük, az egyre fáradó védelmünk az óriásit nyújtó Samy Mmaee vezérletével állta a sarat. Ha pedig már ők is tehetetlennek bizonyultak, még mindig ott volt Dibusz Dénes, aki a hosszabbításban olyan pontosan követett végig egy éppen csak a hálónk mellé szálló labdát, hogy a nézőtér egyként skandálta a nevét, mivel mozdulata az ő védésének tűnt. Persze üdvrivalgással járt, miután megtudtuk, hogy a piros-fehéreknek ezért nem jár szöglet, de azt is harsány elégedettséggel vettük tudomásul, amikor néhány másodperccel a lefújás előtt a Monaco egyik játékosa ordító helyzetben fejelhetett a kapunkra, melyet azonban nem talált el. Ekkor már sejtettük, hogy ez a mérkőzés sem tarthat örökké...

...aztán a játékvezető nagy nehezen hármat fújt a sípjába, így maradt az 1-1, melynek hatására óriási ünneplés kezdődött a pályán és a lelátón is. Boldogságunkat fokozta, amikor a hangosbemondónál tevékenykedő Szasza ismertette a török és a szerb bajnok egymás elleni meccsének végeredményét, amely olyannyira kedvezően alakult számunkra, hogy ezzel a döntetlennel a kedvenceim - magyar csapatként először - megnyerték csoportjukat, amely nem csak tavaszi folytatást, hanem egyben az Európa Liga legjobb tizenhat együttese közé jutást ér a Fradi számára. Ilyesmi a mieinknek a hatvanas-hetvenes években, más itthoni klubnak pedig az 1984-85-ös idényben sikerült utolsó alkalommal, így történjen bármi a márciusi nyolcaddöntőben, csapatunk örökre beírta magát a Ferencváros történelemkönyvének legszebb lapjaira. Nem véletlenül hangzott el megint gyönyörűen a Himnusz a játékosaink tiszteletkörét követően, hiszen sokan foglaltunk helyet a lelátón azok közül, akiknek életében először lesz ott egy hazai klub a nemzetközi kupasorozatok valamelyikének végső - mostanában éppen az egyenes kieséses - szakaszában. Bár nem vagyok egy álmodozó típus, de vajon gondolhattam-e 2007 tavaszán, amikor elkezdtem rendszeresen sportrendezvényekre járni, hogy az akkoriban az NB II Keleti csoportjában szenvedő Fradi tud majd újra visszahozni valamit a magyar labdarúgás régi dicsőségéből?