Döntés nélkül

A sorsolás szeszélyének köszönhetően kedvenc csapatom és legközelebbi üldözőink oly módon találkozhattak ismételten az NB I véghajrájában, hogy a csekély, három pontnyi különbség miatt egy esetleges győzelem akár a Fradi, akár a Puskás Akadémia számára immár az aranyérem közeli és valós reményét jelenthette. Az ellenfél kilététől függetlenül tehát több várt a mieinkre egy egyszerű rangadónál: a hátralévő három forduló ismeretében még ha nem is egy klasszikus, de talán egy előre hozott bajnoki döntőnek beillő mérkőzést vívhattunk hazai pályán a tabella második helyén álló felcsútiakkal szemben.

Ennek megfelelően a szurkolóink részéről felfokozott várakozás övezte az összecsapást, így fél órával kezdés előtt nem csak a közeli Budapest Parkban megrendezett Dzsúdló-koncert folytán volt heringparti az 1-es villamoson. Noha a szemrevalóbb női utastársaim nagy része emiatt nem szállt le a Népligetnél, de ez a lelkesedésemet egyáltalán nem szegte: a stadionunk körül általam régen tapasztalt hömpölygő tömeg fogadott. Az igazi meccshangulatot azonban nemcsak a tizenkilencezres nézőszám, hanem az is biztosította, hogy a lelátó igencsak felpörgött a találkozóra, így a Tábor hiába nem készült a klub születésnapját megünneplő molinón kívül különösebb látványelemekkel a mérkőzésre, kedvenceimet a pályára vonulásuktól kezdődően szokatlan hangerővel buzdítottuk. Ahogy elindult a játék, a kapu mögötti szektorokban elemi erővel szólt a "Nem lehet más a cél..."-rigmusunk, amely talán a futballistáinkat is az átlagosnál harcosabb hozzáállásra sarkallta. Az első húsz percben fölénybe is került a Fradi, amely ekkor még nem bizonyult meddőként: egy szöglet után a vendégek hálóőréről kipattanó labda Ibrahim Cissé elé került, aki azzal közvetlen közelről sem célzott pontosan. Emellett Varga Barnabás is kialakított még egy veszélyes lehetőséget, lövését viszont a Puskás Akadémia kapusa, Pécsi Ármin szögletre ütötte - de a helyzeteinknél talán fontosabb volt az, hogy a mieink ebben az időszakban mintha nem ismertek volna elveszett labdát. A példás küzdőszellemünk dacára azonban a félidő második fele eseménytelen mezőnyjátékot hozott, így a közönség egyre inkább az elégedetlenségét fejezte ki: eleinte a labdarúgó-szövetség szexuális hovatartozását, illetve elnökük édesanyjával való viszonyát firtattuk néhány vélt vagy valós játékvezetői tévedés alkalmából, majd a hajrában már a szurkolásunk is valamelyest visszaesett, mert azon bosszankodhattunk, hogy a felcsútiak többször is zavartalanul ívelhettek a tizenhatosunkon belülre. Ellenfelünk az egyik ilyen lehetőségét végül gólra váltotta, amikor egy passzukat Szalai Gábor szerencsétlen mozdulattal juttatta a saját hálónkba... Milyen az élet: középső védőnknek - óriási hibái mellett - sokat köszönhettünk az előző hétvégén, hiszen az ő találata is kellett az MTK elleni sikerünkhöz, egy ilyen fontos meccsen elkövetett baki viszont rossz esetben nagyon sokba kerülhet még a kedvenceimnek...

A szünetre tehát hátránnyal vonult a Fradi, így nem volt meglepő, hogy a mieink a második játékrészre Abu Fani becserélésével támadóbb felfogásra tértek át. Ennek köszönhetően néhány perc elteltével egy bal oldalról érkező beadást követően Varga Barnabás fejesét védte bravúrral a vendégek kapusa, aki azonban nemsokára tehetetlennek bizonyult, amikor a hatalmasat küzdő Ibrahim Cissé az alapvonalról adott zseniális passzt magyar csatárunknak, aki védhetetlenül bombázott a Puskás Akadémia hálójába. A lendületes kezdés viszont annál kiábrándítóbb folytatást hozott a Fradi részéről, mert a felcsútiak ezután több helyzetet is kidolgoztak, Lamine Colley például többször is tüzelhetett a kapunkra, Dibusz védése vagy az afrikai támadó pontatlansága azonban megakadályozta, hogy az ellenfél visszavegye a vezetést - arra mindenesetre maradt energiája a vendégek fekete bőrű csatárjának, hogy provokálja az oldalt helyet foglaló drukkereinket, melyre a Táborból a "Fuck you, Colley, fuck you!"-örökbecsűvel válaszoltunk. A másik térfélen a félidő közepén beszálló Saldanha veszélyeztetett egy távoli lövésével, de ezen kívül sokáig még csak lövésig sem jutottak el a kedvenceim... Ez a teljesítmény a hangerőnkre is kihatott, körülöttem például ekkor már a szurkolást inkább a dühöngés váltotta fel: a mögöttem álló úriember a februárban leigazolt Julio Romao pontatlan passzaira akadt ki, amikor feltette azt a kérdést, hogy "tényleg erre a balfaszra kellett Kady-t lecserélni?". A brazil védekező középpályás noha szemmel láthatóan sok labdát szerez, amely kétségkívül hasznos, de csapattársait valóban nem minden esetben találja meg, amely három hónap elteltével jogosan idegesíti az embert... A mellettem helyet foglaló idősebb drukkertársam pedig - nyilván a Puskás Akadémia hátterére gondolva - jobb híján a kormánypártot szidta teli torokból, bár tartok tőle, hogy az ellenzék hatalomra kerülésével ő is hamar visszasírná a jelenlegi szenvedésünket, hiszen az eddigi élettapasztalatom alapján nehéz elképzelni azt, hogy pont a mieinket hagynák ki a magyar focira általuk szánt kollektív büntetésből. "Szedjük már össze magunkat!" - üvöltötte a megafonba a vezérszurkolónk, mely felszólítás felénk irányult, de akár a játéktérre is szólhatott volna, ugyanis a hosszabbításban a felcsútiak még kétszer is helyzetig jutottak el, az egyik ilyen alkalommal pedig a büntetőterületünkre betörő Kerezsi a kapufát találta el, nem kis szívbajt okozva a közönségünk számára. A slusszpoén azonban mégis Saldanha előtt adódott, aki hiába kapott remek labdát Vargától, addig-addig szerencsétlenkedett, amíg végül eltékozolta a részére kínálkozó gólszerzési lehetőséget. Így maradt az 1-1-es döntetlen, amit annyiban értékelhetünk, hogy legalább nem szenvedtünk vereséget közvetlen üldözőinktől...

...ugyanakkor az előrehozott bajnoki döntő végül mégsem döntött érdemben semmiről, így az aranyéremért folytatott versenyfutás változatlanul nyílt maradt. Nem véletlenül skandáltuk kedvenceinknek a "Mindent bele!"-rigmust a lefújást követően - igaz, már kevés torokból szólt a buzdítás, az időközben hazafelé induló többség csalódottsága pedig érthető: a sorsolásunk nem könnyű a hátralévő fordulókra, miközben a kedvenceimnek folyamatos eredménykényszerben kell játszaniuk, holott ezen a nehéz helyzeten egy vendégekkel szemben aratott győzelem számottevően javíthatott volna... De vajon elegendő lesz-e a május első szombat estéjén nyújtott produkció a Paks, a Fehérvár vagy a Győri ETO elleni mérkőzéseinken az előnyünk megtartásához?