Csodából megszokás?

Az elmúlt években nemzeti tizenegyünk olykor elkényeztetett bennünket a nyár beköszöntével, különösen két alkalommal az Európa-bajnokságon, ahol többször is örök élményekkel ajándékozták meg a futballszerető közönséget, hiszen a mieinknél jóval magasabban jegyzett ellenfelekkel szemben, nagybetűs csapatként, megalkuvást nem ismerő küzdőszellemmel sikerült pontot, sőt, pontokat begyűjteniük. Az idei június ezúttal egy mini kontinensviadalhoz hasonló sorozatot tartogatott számunkra, ugyanis a korábbi, erőn felüli teljesítményünknek köszönhetően a Nemzetek Ligája legmagasabb osztályában léphettek pályára aranylábú fiaink a kontinens élmezőnyébe tartozó angolok, németek vagy olaszok ellen.

Mivel a felnőttek számára csak a Németországgal szembeni összecsapásra nyílt meg a jegyvásárlás lehetősége, így május végén az elővételes időszak elteltével nem is haboztam a belépőm megvételével. Igaz, ekkor nemcsak az ellenfeleink kiléte töltött el némi pesszimizmussal, hanem válogatottunk utóbbi hónapokban mutatott játéka is, amely a tavaly szeptemberi, Anglia elleni mérkőzéssel indult el a lejtőn, majd az albánokkal szembeni kudarcban csúcsosodott ki, azonban a mieink a tavaszi barátságos meccseken sem a legjobb formájukat mutatták Dibusz Dénes kivételével, aki az északírek elleni bravúrjaival tett arról, hogy ne két vereséget követően vágjunk neki a nyári erőltetett - két héten belül négy találkozót számláló - menetnek. Aztán mintha varázsütésre megváltozott volna minden: előbb itthon, a zárt kapus büntetésünk miatt sok tízezer fanatikus gyermekszurkolónk előtt két vállra fektettük az angolokat, majd Olaszországból ugyan vereséggel tért haza a nemzeti tizenegy, azonban az ott nyújtott produkció nemcsak vállalható volt, hanem egyenesen bizakodásra adott okot. Így érkeztünk a németek elleni mérkőzés szombat estéjéhez, amikor már jóval a kezdést megelőzően özönlött a nép a Puskás Aréna irányában, az utcán is idehaza ritkán látott hangulatot varázsolva.

Ehhez képest viszonylag hamar sikerült bejutnunk életem első Nemzetek Ligája-meccsére a barátnőmmel, ahol közel telt ház, hatvanezer néző előtt léphettek pályára a csapatok /a vendégdrukkerek nem töltötték meg a számukra kijelölt szektort, annak ellenére sem, hogy akadt honfitársam (?), akit a beléptetésnél oda irányított a biztonsági szolgálat német meze miatt.../. Bár a Himnusz hangereje talán elmaradt a 2021 őszén Anglia ellen játszott mérkőzésünkhöz képest (vagy csak az volt ennek az oka, hogy ezúttal messzebb foglaltam helyet a magyar tábortól?), de a lelátón nemcsak a másik kapu mögötti csodálatos koreográfia, hanem az is kárpótolhatott bennünket, hogy a vendégek fanatikusai a tavalyi Eb-vel szemben nem fütyülték ki nemzeti imádságunkat, és játékosaik sem nevelni próbálták a hazai közönséget, így békebeli légkör uralkodott a nézőtéren, ahogy ez egy átlagos sportrendezvényen szokás. A válogatottunk azonban szemmel láthatóan nem elégedett meg a középszerrel, öt perc után Fiola futott el a jobb szélen, akinek beadásából Sallai Roland fejjel ugyan a német kapust, Neuert találta telibe, a róla kipattanó labdát viszont szerencsénkre Nagy Zsolt védhetetlenül zúdította a hálóba. Váratlan vezetésünk hatására elementáris erővel zúgott a "Hajrá, Magyarok!" felelgetős a tábor és az aréna többi részén helyet foglaló nézők között, örömünkbe azonban hamar üröm vegyült, ugyanis az ünneplés pillanataimban nemcsak a cipőmet öntötték le a hátsó sorokból (sosem értettem, hogy az odabent drága pénzért vásárolt nedűt miért pazarolják el egyesek...), hanem a pályán a németek egy mélységi indításból a védőink mögé kerültek, az így kiugró Hofmann pedig Gulácsit kicselezve azonnal betalált a kapunkba. Az egyenlítő találat kissé megfogta a mieinket, hiszen néhány perc alatt kétszer is veszélyeztettek a vendégek, de az igazi meglepetést az okozta, hogy a mezőnyben egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet a válogatottunk, gyakorta próbálkoztunk a széleken, elsősorban Nagy Zsolt jóvoltából, aki ha kellett, a védekezésből is rendesen kivette a részét. De nemcsak számára volt fontos ez a mérkőzés, valahogy a nemzeti tizenegy minden tagjára jellemző volt, hogy nem is száz, hanem százhúsz százalékot adnak ki magukból - így fél óra után hiába hozta ránk a szívbajt Werner, nemcsak Willi Orbán segített be, hanem a közönség is, amely a "Lőjetek egy gólt" rigmussal próbálta biztatni aranylábú fiainkat. Szoboszlai Dominik biztosan meghallgatta ezt az intelmet, ugyanis egy szabadrúgásból alig lőtt fölé, majd a hajrában ismét a vendégek kerültek ajtó-ablak helyzetbe, támadójuk azonban közvetlen közelről sem találta el a kapunkat. A csattanót aztán majdnem Fiola Attila szolgáltatta, aki Szalai Ádám fejese után öt méterről veszélyeztetett, Neuer azonban nagyot védett - így döntetlennel vonultak pihenőre az együttesek.

A második játékrészben eleinte a mezőnymunka dominált, mivel a nagy rohanásban mindkét csapat edzője a védekezését próbálta erősíteni, így egy jó darabig igazi helyzetet nem is láthattunk. A hangulat azonban változatlanul kiváló maradt, amely talán segített is a válogatottunknak, hiszen hiába kapcsoltak idővel magasabb sebességfokozatra a németek, támadásaik valahogy mindig elhaltak a hátsó alakzatunkon, amely különösen Willi Orbán érdeme volt, aki negyed órával a vége előtt például önfeláldozóan mentett egy ziccer végén, amikor a vendégeknek - talán egyetlen alkalommal a kilencven perc során - létszámfölényt sikerült kialakítaniuk. Ezért joggal merült fel bennem a kérdés, hogy meddig bírjuk a nyomást, mely felvetésemen azért sem gondolkozhattam sokáig, mert szokatlan módon a mieink is helyzeteket alakítottak ki a hajrában: előbb Sallai Roland vezethette rá Neuerre a labdát, párharcukat végül a német hálóőr nyerte, aki a csereként beállt és tiszta gólhelyzetbe kerülő Ádám Martin két fejesét már magabiztosabban hárította. Vajon hány embernek fordult meg a fejében akár csak a mérkőzés kezdését megelőzően, hogy hiányérzetünk lehet a végén a kihagyott lehetőségeink miatt? Pláne, hogy a vendégek ugyan még a hosszabbításban is próbálkoztak, mentek előre becsülettel, de a védelmünk állta a sarat, így egy nagyon értékes döntetlent harcoltunk ki a nálunk jóval erősebb, mi több, a kontinens egyik legjobb nemzeti együttese ellen.

Ennek megfelelően teljesen megérdemelt volt az a hosszú percekig tartó önfeledt ünneplés, mellyel a lelátó haza nem induló része ajándékozta meg a mieinket (a többiek talán azért nem maradtak erre a kis időre, mert ők esetleg kötelezőként könyvelik el az ilyen bravúrt is, de ezt fogjuk fel a nemzeti tizenegy dicséreteként, már amikor éppen a jó arcukat mutatják...), elvégre a meccs összképe alapján ez az eredmény bizony nem a véletlen vagy egy nagy szerencse következményeként alakult ki. Szívet melengető ezt érezni és leírni is, hiszen amióta élek, nem láttam még olyan magyar labdarúgó-válogatottat, amely amikor kell, szinte egyenrangú félként veszi fel a küzdelmet Európa élmezőnyével. Remélem, hogy ez az állapot sokáig így marad - tartson azonban bármeddig is, magam különösen hálás vagyok Rossi edzőnek és az egész csapatnak, hogy végre olyan mérkőzésükre is kilátogathattam, ahol a helyszínen lehettem részese egy, a futballunk hagyományaihoz méltó, nem pedig - például Andorrához, Liechtensteinhez vagy Moldovához hasonlóan - nálunk alacsonyabban rangsorolt ellenféllel szemben kivívott, bár kétségtelenül szükséges sikernek.

A képeket ezúttal is köszönöm, Barbi! :)