Csillag születik?

Az idei szezonban rengeteget kellett várnunk arra, hogy a Fradi futballistái számára elfogyjanak a különböző kifogások. A játékosainkat terhelő erőltetett menettel, a szerencsére hosszúra nyúlt nemzetközi kupaszerepléssel jó pár kínos eredményt meg lehetett magyarázni, 2023. áprilisára azonban kedvenceim már csak az NB I-ben maradtak talpon, így immár ismert kihívással szembesülhetünk - labdarúgóinknak újra érvényesíteniük kell a papírformát, függetlenül a tavaszi fordulókban mutatott, nem éppen lelkesítő teljesítményüktől. A válogatott szünetet követően ennek bizonyítására elsőként a Fehérvár ellen nyílt lehetőségünk.

Persze joggal panaszkodhatunk az elmúlt hónapok ferencvárosi produkciójára, de ha másban nem is, az elégedetlenségben a vendég piros-kékek szimpatizánsai mostanában egyértelműen felülmúlhatnak bennünket - a Vidi ugyanis katasztrofális idényt fut, ugyanis hiába a magyar viszonyokhoz képest bőséges költségvetésük és a viszonylag jó játékosállományuk, már egy ideje nem a tőlük elvárható dobogós helyezésekért, hanem a kiesés elkerüléséért harcolnak fordulóról-fordulóra. Itt volt tehát a kiváló alkalom, hogy az általunk utoljára talán a lassan tíz éve, Ricardo Moniz edző távozása előtti néhány hétben jellemzőhöz hasonló léptékű kudarcsorozatunkat (a Leverkusen elleni dupla vereség a szememben bocsánatos "bűn", a győztes bajnoki mérkőzés nélkül abszolvált március viszont még B-csapattal is menthetetlen egy Ferencváros részéről...) valahogy megszakítsuk, még ha az együttesünket sújtó sérüléshullám nem is ért véget, ellenfelünk pedig az edzőjük cseréjétől várhatta sorsának jobbra fordulását, amely azért inkább lendíteni szokott egy gödörben lévő csapat helyzetén.

A meccsre végre napközben került sor, így nemcsak a remény, hanem a nap sugarai is köszönthették a futballistákat és a tizenkétezres közönséget. Olyan erővel kaptuk szemben a napot a B-középben, hogy kis túlzással, de már-már szaunában érezhettük magunkat, amely persze megnehezítette az események követését. Lehet, hogy ez valamelyest az előttünk elhelyezkedő térfélen kezdő fehérváriakat is hátráltatta, ugyanis a mieink az első percben majdnem betaláltak nekik, amikor a nemrég érkezett chilei középpályásunk, Sagal bal oldalról érkező lövését a piros-kékek kapusa védte bravúrral. Ezt követően is lendületben maradt a Fradi, nemsokára az ezúttal csatárt játszó Adama Traoré közeli bombája az oldalhálót rezegtette meg - a Vidi azonban ennél nagyobb szerencsével járt, mivel egy szöglet utáni fejesből az első alkalommal, ahogy odakeveredtek, be is vették a kapunkat. Derült égből villámcsapás - a közelgő hidegfrontot biztosan megelőlegezte a Fejér vármegyeiek vezetése, kedvenceim viszont nem jöttek zavarba, az első negyedóra végén több távoli kísérletünk is jelezte, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot. Ami szembeötlő volt, hogy a labdáink rengetegszer találták meg lesen Traorét, akinek valószínűleg szokatlannak bizonyult a rá bízott szerepkör - velem együtt többen is szidták emiatt a partjelzőt, bár el lehet merengeni azon is, hogy miért kellett Franck Bolit mellőzni, majd eltávolítani, ha a pótlása céljából nemrégiben egy évre kölcsönvett Frederiksen egyelőre jóval gyengébbnek tűnik (szerencsére nem is lépett pályára, mert úgy néz ki, vele is csak többen vagyunk...). De tapasztalhattuk azt is, hogy sajnos Zachariassen-nek sem jön ki úgy a lépés, mint ősszel, ugyanis hiába kapott kisvártatva forintos passzot előbb Traorétól, majd a nagyon küzdő Sagaltól, lövései célt tévesztettek, igaz, második alkalommal a kapufa segítette ki a vendégeket. Ettől függetlenül rendületlenül énekeltük a dalokat a Táborral (csak egy új rigmusra nem állt még rá az agyam), többek között emlékeztettük a fehérváriak hálóőrét újpesti múltjára, amikor éppen húzni próbálta az időt, a játékvezetői hármast pedig arra, hogy mit gondolunk a kedvenc időtöltésükként. :) A mezőnyfölényünk azonban nem érett góllá, ellenben a félidő végén újabb hidegzuhanyt kaptunk a Viditől, amikor másodszorra is eljutottak a kapunkig, közeli kísérletük után pedig a labda Dibuszról Schön Szabolcs elé pattant, aki azt kíméletlenül vágta a hálónkba. Ekkor percekig az ellenfelünk szurkolóitól zengett az Üllői úti stadion, viszont szerencsénkre a találatot hosszas videózás után érvénytelenítették, így csak egy gólos hátránnyal vonultak a mieink pihenőre.

Szólt is az "Ébresztő" felkiáltás a kapu mögötti szektorokban - Csercseszov mesternek minden bizonnyal nem tetszettek a látottak, ugyanis már a szünetben kettőt cseréltünk, például élete első NB I-es mérkőzésén lépett pályára a fiatal Lisztes Krisztián, aki egy perc elteltével szinte a kapu torkában került óriási helyzetbe, lövése azonban a vendégek hálója felett hagyta el a játékteret. A lelátó dühöngött, sokan nem értették körülöttem, hogyan lehetett kihagyni egy ekkora helyzetet, elvégre nem láthattuk még, hogy az orosz trénerünk valójában mekkorát húzott tehetségünk beállításával. Nemsokára ugyanis Sagal lódult meg a bal oldalon, beadása pedig megtalálta Lisztest, aki az újabb lehetőséget már nem hibázta el, és ellentmondást nem tűrően bombázott a piros-kékek kapujába. Az egyenlítő találatunk, valamint Tokmac beszállása tovább élénkítette a támadójátékunkat, melyet ekkor sem a vendégek, sem a hirtelen leszakadó eső sem tudott megállítani, a Vidi ugyanakkor jóban volt az égiekkel, ugyanis hiába kapott egy remek labdát Traoré az ötösön belül, csak az ellenfél hálóőrét találta telibe, és Sagal közeli lövése sem jutott túl a kapusukon. Nem úgy Lisztesé, aki a fehérváriak védelmi hibáját követően üresen kapta meg a játékszert, közvetlen közelről pedig újfent nem hibázott - ekkor már a nevét skandáltuk a Táborban, ahogy anno az édesapjának nem sokkal azután, hogy elkezdtem rendszeresen meccsre járni. A csodálatos bemutatkozásba azonban belerondított, hogy előbb Tokmac tizenhatoson belüli esése még csak utólagos vizsgálatot sem ért, azon viszont még jobban felháborodhattunk, amikor a vendégek harmadszor is eljutottak a tizenhatosunkon belülre, majd egy bal oldali beadás után ismételten betaláltak. A piros-kékek góllövőjének neve után stílszerűen makarenkói pofont kaptunk, melyből a Fradi persze megint megpróbált felállni, és Sagal újabb jó beadását követően Abena fejjel eredményesnek is bizonyult, ám a videóbíró végül szabálytalanságot észlelt, így végül döntetlen maradt a vége, mivel az ötperces ráadás a jelen lévő barátnőm, valamint drukkertársaim minden várakozása ellenére jórészt eseménytelenül telt el.

A lefújás után a nézőtér egy emberként ünnepelte Lisztes Krisztiánt, de csak őt - a közönségünk ki van éhezve a saját nevelésű magyar fiatalokra, akik számára a játékoskeretünk ereje mellett már az is hatalmas fegyvertény, ha a kezdőcsapatunk közelébe jutnak, az pedig még ritkábban fordul elő, hogy közülük bárki éljen is az előtte kínálkozó nagy lehetőséggel. Remélhetőleg Lisztesnek lesz még több esélye bizonyítani rátermettségét, hátha édesapjához hasonlóan kiváló labdarúgó válik belőle. Mindenesetre az első lépést megtette ebben az irányban, nélküle ugyanis ezen a délutánon a sok helyzetünk ellenére sem mentettük volna ikszre a meccset, amely - no meg a közelmúlt tanulságai - miatt társai már nem részesültek dicséretben a szurkolóktól... A különbségtétel bizony indokolt, mert a látottak egyelőre nem a Csercseszov edző által céljaink között megjelölt Bajnokok Ligája-csoportkörét, sőt, rájátszását idézik, elvégre ameddig a kedvenceim ilyen gyatra hatékonysággal és szellős védekezéssel futballoznak, mindenekelőtt az (egyébiránt kifejezetten gyenge) üldözőinkre, nem pedig a leendő nemzetközi kupasorozatra való felkészülésünkre kell odafigyelnünk, ugyanis ha így folytatódik, a végén akár a mindenki által előre nekünk ítélt bajnoki címünk is veszélybe kerülhet, ne adj Isten még el is úszhat, melyhez fogható blamát keveset tudnék felidézni azóta, hogy követem a sportot...