Csattanó aranybevonattal

A Fradi és az Újpest játékosainak talán alaphelyzetben sem volna szükséges hosszasan magyarázni az egymás ellen vívott rangadók tétjét, amely független a két csapat bajnoki tabellán elfoglalt helyezésétől, hiszen a futballisták figyelmének ilyenkor jó esetben elég csak néhány másodpercre elkalandoznia a lelátóra, ahol az átlagoshoz képest felfokozott érdeklődésből, az őket biztató szurkolóik lelkesedéséből biztosan feltűnik számukra, hogy ez a meccs más, mint a többi. Az idei szezon utolsó derbije azonban nem csak emiatt tért el más bajnoki vagy kupamérkőzéseinktől, ugyanis a kedvenceimnek saját teljesítményük, és üldözőink utóbbi időben elért eredményei következtében a lila-fehérek elleni hazai összecsapáson nyílt lehetőségük immár harmincharmadik bajnoki címük matematikailag történő bebiztosítására. Noha a csillagok ilyen ritka együttállására már az előző idényben sor került, azonban az említett alkalom a koronavírus-járvány előidézte zárt kapuk miatt legfeljebb a sportolók számára maradhatott igazán emlékezetes. Így valamelyest igazságot szolgáltatott a Sors, amikor 2022 tavaszán ismételten megadta a Ferencvárosnak ezt az esélyt, ezúttal viszont már közönség előtt, melynek magam is részese lehettem.

Ennek megfelelően ezen az utolsó áprilisi vasárnapon eshetett az eső (sőt, a kezdés előtt például jég is hullott az égből a főváros déli részén), vagy fújhatott a szél, zöld-fehér áradat indult el az Üllői úti stadion felé, a lelkesedést pedig jól mutatta, hogy a találkozót a helyszínen a bérletesek mellett csak az elővételben jegyet váltók izgulhatták végig, így elméletileg telt ház, húszezer körüli létszámú közönség előtt indulhatott útjára a labda, bár a nézőtéren azért szemmel láthatóan akadtak üres székek is. Lehet, hogy a távol maradt szurkolótársaim ugyanúgy aggódtak kezdés előtt, mint én, hiszen az Újpest hosszú idő után az egyik legjobb félévét futja, így a Táborunk nemcsak megemlékezésképpen, hanem nyilvánvalóan a csapat küzdőszellemének fokozása céljából is Simon Tibort rajzolta ki a játékosok bevonulásakor bemutatott, két lelátó méretű koreográfiájában.

A harci szellemmel nem volt gondunk, bátran estek neki kedvenceim az ellenfélnek, akiket nyilvánvalóan felvillanyozott a vendégszektorban tartott pirotechnikai bemutató, hiszen már a legelején egy bal oldalon vezetett támadás végén egy lila-fehér támadó maradt a földön a tizenhatosunkon belül, a bíró pedig erre tekintettel határozottan ítélt büntetőt. A tizenegyest az újpestiek gólvágója, Budu Zivzivadze higgadtan lőtte a kapunkba, így a riválisaink szimpatizánsai ekkor okkal érezhették magukat a fellegekben. A találat néhány percre megfogta a mieinket, akik aztán visszavették a kezdeményezést, olyannyira, hogy negyed óra elteltével Boli jobb oldali beadását Tokmac ellenfelünk kissé bizonytalannak tűnő védelmét megelőzve közvetlen közelről vágta a hálóba. Feléledt a remény, így a lelátóról elementáris erővel szólt a Fradi-induló, emellett olyan füstfelhő borította be a kapu mögötti szektorokat, hogy ezt követően percekig nem láttam semmit sem a mérkőzésből, hiszen ha nem is lila, de zöld köd ereszkedett le a szemünk elé. :) Persze ez nem is volt akkora probléma, mert a pályán kiegyenlített mezőnyjáték folyt kevés helyzettel, viszont annál több kisebb-nagyobb belemenéssel. Ahogy Kispesten, ezúttal sem futballoztunk igazán jól, azonban a csapat (itthon legalábbis feltétlenül érvényesülő) erejét mindenképpen mutatja, hogy fél óra elteltével szinte a semmiből szereztünk vezetést, amikor az élete első derbijén szereplő Pászka Lóránd bal oldalról érkező passzából Vécsei Bálint a tizenhatos sarkáról, kicsit kisodródott helyzetből talált a vendégkapuba. A hangulat a B-középben ettől a tetőfokára hágott, a még mindig a szilvesztert idéző látványelemek mellett egy kicsit az újpestiekkel is foglalkoztunk rigmusok formájában, az ismerős dallamok közötti rövid szünetekben pedig a télen szerződtetett erdélyi hátvédünket dicsértük, akiben talán olyan tüzet véltem felfedezni, mint a korábban az említett poszton pályára lépő Sam Stockley-ban (Pászka tudása persze klasszisokkal előzi az övét, bár azt az együttest elég méltatlan lenne összehasonlítani a jelenlegivel...).

Mivel a szünetig már nem változott az állás, negyvenöt perccel közelebb érezhettük magunkat a hőn áhított célhoz, melyet a Tábor a második félidő elején egy akkora pirotechnikai show-val hálált meg, hogy még a játékot is meg kellett állítani. De hiába részesültek extra pihenőben a futballisták, a színvonal ettől nem javult, így figyelmünk a meddő mezőnyfölényünkről a vendégszektorra irányult, ahol a lila-fehérek hívei elég megható módon búcsúztatták a nemrég tragikusan elhunyt vezérszurkolójukat, amely hazai oldalról egy rövid ideig tartó néma csendet, majd tapsvihart és Magyarország éltetését eredményezte, elvégre a sportszerűség bármilyen éles rivalizálás ellenére, még akkor is az ellenfelünknek járó tisztelet megadását diktálja, ha sok drukkertársam lila majommal a karjában vagy a nyakában jelent meg ezen az eseményen. A történtek hatására talán a kedvenceim fogódhattak el, ugyanis kisvártatva Dibusznak kellett hatalmasat védenie egy vendégakciót követően. Ez talán a mieinket is felébresztette, mivel ezt követően Laidouni kétszer ugratta ki Bolit, aki szinte egyedül vezethette rá a labdákat Banaira, az újpesti hálóőr azonban szintén a helyén volt ezeknél a helyzeteknél. Egyszerűbb lett volna gólt lőnie - mérgelődtem csatárunkra, de az utolsó negyedóra elején a túloldalon sem lehettek boldogabbak az ellenfelünk szurkolói, hiszen a lila-fehérek újabb zicceréből kialakult lehetőségét megint Dibusz hiúsította meg. Ekkor joggal hangzott fel kapusunk neve a lelátón, aztán azon bosszankodhattunk megint, hogy a csereként pályára lépő középpályásunk, Loncar néhány perc alatt két sárga lapot gyűjtött be, így kedvenceim a hosszabbításra tíz emberre fogyatkoztak. Félelmemet tovább növelte, hogy Csercseszov edző a kiválóan futballozó Laidouni helyére a végére a tavasszal színtelen Besicset küldte be, így a vendégek térfelén sok reményünk nem maradt, aggodalmaim pedig hamarosan beigazolódtak, amikor az utolsó percekben egy jobbról beívelt labdába Dibusz rosszul ért bele, és azt Croizet elé ütötte, az újpestiek támadója pedig köszönte szépen az esélyt, ellentmondást nem tűrően bombázott a hálónk közepébe. A hazai lelátón ekkor a letargia uralkodott el, magam is a kapussorson gondolkoztam el ezekben a percekben, ugyanis nem tartottam igazságosnak, hogy miközben Dibusz elképesztő formát mutatott ebben az idényben, ehhez képest a tavasz legfontosabb meccse miatt a többségben egy ilyen hiba maradna meg róla. A feltételes mód azonban nem véletlen: hamarosan megjelent az eredményjelző táblán, hogy a videóbíró vizsgálja a gól érvényességét, néhány perc tanakodás után pedig a játékvezető kifelé ítélt meg szabadrúgást, mivel úgy látta, miszerint a lilák francia csatárja kézzel vette át a labdát. Az ezt követő hangrobbanást legalább annyira nehéz leírni, mint Máthé Dominik kézilabda Európa-bajnokságon, utolsó másodpercben szerzett találatát követő eseménysort, amely nem csoda, hiszen ezúttal néhány perc leforgása alatt csaknem tizenkilencezren éltük át hirtelen a poklot, aztán ugyancsak váratlanul a mennyet is. Korábban némileg joggal kritizáltam a VAR tevékenységét, nos, akkor még sejtelmem sem volt, hogy ez az eszköz is örökké emlékezetessé képes számomra varázsolni egy mérkőzést. :)

Pláne, hogy a Fradi a lefújásig valahogyan csak megúszta kapott gól nélkül, így akármennyire soványnak is bizonyult győzelmünk az Újpest felett, az ezzel járó három pontot ennél fontosabb pillanatban nem is szerezhettük volna meg, ugyanis az pontosan így ért bajnoki címet ebben a fordulóban. A pályán és a nézőtéren egyaránt örömünnep indult, aranylábú és hasonló színben pompázó (amúgy nem valami tetszetős) mezben játszó fiaink pedig elképesztő hangorkán és görögtüzek társaságában tehették meg az arénában tiszteletkörüket, melynek élén - idehaza talán ismeretlen módon - orosz trénerünk haladt győztes hadvezérként, szemmel láthatóan nagyon élvezve a sikert és az azzal járó reflektorfényt. Őszintén kívánom, hogy az edzőnk ezt az érzést nyáron és ősszel a nemzetközi kupaporondon nyújtott teljesítménye alapján is érdemelje ki (remélhetőleg a "tiltsuk ki az összes oroszt mindenhonnan" elnevezésű elmebaj őt addig nem találja meg...), bár ehhez nyilvánvalóan jelentős formajavulásra lesz még szüksége kedvenc csapatomnak. Ettől függetlenül ezt a győzelmet semmiképpen sem kell magyarázni, pláne, ha azt egy ilyen, talán a régi stadionunk utolsó tétmeccsére emlékeztető hangulatú és izgalmakat hozó derbin sikerült begyűjtenünk.

Köszönöm a képeket, Barbi! :)