Csak három pont és más semmi
Két évvel ezelőtthöz hasonlóan idén is a megszokottnál hosszabb ideig, szeptember elejéig vártam arra, hogy az új idényben először tegyem tiszteletemet kedvenc futballcsapatom mérkőzésén. Ehhez ürügyként szolgált számomra a több részletre bontott szabadságom időtartama, amely túlnyomórészt az eddigi hazai Fradi-meccsek heteire esett, vagy éppen az olimpia, ahol Milák Kristóf úszódöntőjének közvetítése vonzóbbnak bizonyult számomra az első NB I-es fellépésünknél (utólag visszagondolva mondjuk nem csináltam ezzel olyan rossz üzletet, elvégre egy ötkarikás aranyérem még a tévéből nézve is valószínűleg emlékezetesebb marad egy átlagos, KTE-vel megvívott találkozónál). Az újonc Nyíregyháza elleni bajnokira azonban végre elfogytak ezek a kifogások, így a vasárnap esti kezdés és az ennek ellenére még mindig tomboló hőség dacára is a stadionunkban volt a helyem.
Pláne, hogy a nyáron meglehetősen nagy jövés-menés zajlott le kedvenceim játékoskeretében és szakmai stábjában is, ilyenkor pedig jómagam kissé talán gyermeki kíváncsisággal várom friss szerzeményeink élőben történő megtekintését. A kezdő tizenegyünkben ezúttal nem is volt hiány új igazolásokból: közülük az ugyancsak a holtszezonban szerződtetett Pascal Jansen vezetőedző a csütörtöki, elég hosszúra nyúlt és nyögvenyelős Európa Liga-selejtezőt követően négy futballistát, a középső védelembe érkező Raul Gustavo-t és Stefan Gartenmann-t, valamint a támadó Kady Borges-t és a fiatal Gruber Zsombort is bevetette (igaz, hogy a trénerünk bizalmát igen hamar elnyerő, ugyanakkor az internetes hozzászólások olvasása után közönségkedvencként még nehezen jellemezhető Rommens és a kétes előéletű, az Oroszországba távozott Marquinhos helyettesének szánt Virgil "Vura" Misidjan ezúttal nem léptek pályára). Ha pedig már Grubert említettem, akkor pozitív meglepetésként ért bennünket a velem kilátogató gimnáziumi évfolyamtársammal az, hogy a csapatunkban négy magyar labdarúgó (tehetségünkön és Dibusz Dénesen kívül Botka Endre, illetve a visszatérő Varga Barnabás) is szerepet kapott - mostanában azért tétmérkőzésen egyre inkább meg kell becsülnünk ezeket a ritka pillanatokat...
Ők mindenesetre megérthették, hogy a bíró sípszavát követően a Táborból a születésnapos Simon Tibit éltettük, bár egykori csupaszív védőnk küzdőszelleme kevéssé ragadt át futballistáinkra, ugyanis az első félidő nagyobb részében kevés lelkesedést véltem felfedezni a mieink játékában. A két együttes jobbára a mezőnyben aprította egymást, amely azonban nem szegte kedvét szurkolásunknak (különösen az enyémnek, mivel alaposan berekedtem a meccs végére...), mert tizenöt perc elteltével egy hazai szöglet után egy megcsúsztatott labdát Gartenmann fejelt be a vendégek kapujába, ezzel pedig hamar előnyre tettünk szert. Más helyzetünkre talán már nem is igazán emlékszem ebből a félidőből, holott Ben Romdan és Gruber egyaránt próbálkoztak, de amíg előbbi mintha be lenne oltva a gól ellen, fiatal magyar labdarúgónknak pedig a látottak alapján még fel kell fejlődnie a Fradi jelenlegi szintjére... Eközben a csapatok rengeteg bosszantó technikai hibával játszottak, melyeken én leginkább csak mosolyogtam, de mások kevésbé voltak elnézőek: az előttünk helyet foglaló, beszélgetésük alapján talán Csehországból érkező lányok például annyira unták magukat, hogy ülve (!) követték az eseményeket a B-közép forgatagában (persze így sem maradtak le semmiről, hiszen a lelátó elég szellősnek bizonyult, nyolcezernél többen aligha jelentünk meg a helyszínen), míg mellettük egy úriember talán az összes haját kitépte volna dühében, amennyiben éppen nem lenne kopasz... A hajrában aztán őszinte döbbenetünkre a szabolcsiak diktálták az iramot, az egyik lövésüket Dibusz hárította bravúrral, míg a másik távoli kísérletük centikkel zúgott el a kapunk mellett, amely az oldalsó szektorok népének elégedetlenségét váltotta ki. Bár ezt még elnyomtuk rigmusainkkal, mégis sokat mondó volt az, hogy az ismerősöm negyven perc után fennhangon kérte a játékvezetőtől a focisták öltözőbe küldését, majd a hosszabbítás alatt inkább elindult a büfébe sörért, olyannyira nem bírta nézni kedvenceim szenvedését.
A szünetet követően eleinte semmi sem változott, amely a régi idők, a közelmúltból pedig a Csercseszov- vagy a Stöger-korszak rosszabb pillanatainak (sajnos az elmúlt években lehettem azért szemtanúja hasonló élményeknek, melyekről például itt, itt és itt írtam) kilátástalanságát juttatta eszembe - a Táborban másoknak is támadhattak ilyen gondolatai, elvégre a huszonéves koromat megidézve ismét két részre osztották a szurkolókat, hogy egy rögtönzött tehetségkutató keretében megismerkedjenek a B-közép hangosabb felével... Ezalatt a Szpari be is találhatott volna, mivel egy bal oldali beadás a kapunk előtt találta meg az ellenfelünk csatárját, aki ugyanakkor - megkönnyebbülésünkre - Dibusz kezébe fejelte a labdát. Hatvan perc elteltével ellenben újfent a semmiből voltunk eredményesek, amikor egy beívelésünket követően a piros-kékek egyik védője látványos kézmozdulattal vette le a játékszert, mely mozdulat kosárlabdában elismerést érdemel, itt azonban büntető járt érte, azt pedig Varga Barnabás minden félelmem ellenére magabiztosan értékesítette (támadónknak feltétlenül szüksége van az ilyen apró sikerélményekre is, hogy minél hamarabb visszanyerje korábbi formáját). A gimnáziumi osztálytársam emiatt azzal számolt, hogy a 2-0-ás előnyünk minden korábbi viszontagság ellenére megtöri a vendégeket - ezen várakozásában szinte azonnal csalódtunk, mert a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyeiek innentől kezdve folyamatos nyomás alatt tartották a kedvenceimet. Kisvártatva talán éppen emiatt veszítettünk labdát a térfelünkön, melyből a Nyíregyháza azonnal gólt szerzett, így ismét nyílttá vált a mérkőzés. Különösen azért, mivel az utolsó negyedórában ellenfelünk egyre-másra veszélyeztette a kapunkat, és nem egyszer Dibusz védései, ezek hiányában pedig némi szerencse szükségeltettek vezetésünk megtartásához, ugyanis a Szpari játékosai kétszer is közvetlen közelről céloztak mellé. Ehhez képest a mieink jellemzően üres területre próbálták bepasszolni a játékszert, amely viszont leginkább csak visszafelé működött, így a közönség a meccs vége felé tüntetni kezdett, a szervezett szurkolásba előbb az "Ébresztő!" rigmus, aztán a "kurva gyenge" jelző vegyült spontán módon. Az elégedetlenséget fokozta az évekig mellőzött, és jelenleg kényszerből a keretben tartott csatárunk, Fortune Bassey behozatala (mondjuk nem értem, hogy miért kell pusztán amiatt bántani a saját futballistáinkat, mert nem ütik meg a klubnál elvárható színvonalat...), majd az is, hogy a piros-kékek rohamait kihasználva egy kontrából Zachariassen kapott egy forintos labdát, norvég középpályásunk azonban a vendégek kapujának torkában a kihagyhatatlan lehetőséget is elpuskázta - ennek hatására a továbbiakban már a Tábor előtti emelvényen már a "kápó" sem erőltette feladatát, ezáltal a tőlük szokásoshoz képest kifejezetten jelentős létszámban érkező szabolcsi drukkerek a végére azzal is eldicsekedhettek maguk között, hogy ha rövid időre is, de otthonunkban szurkolnak le bennünket...
A kedvenceimnek azért ettől függetlenül valahogy sikerült megúszniuk a hátralévő néhány percet kapott találat nélkül, ezzel pedig kétségkívül fontos három pontot gyűjtöttünk be. Ennek ellenére az oldalsó szektorokból füttykoncert, a B-középtől az ennél enyhébb, de mindenképpen figyelmeztetésként ható "Harcoljatok" csatakiáltás fogadta a mieinket, ráadásul a hazaúton nem is olyan kevesen már egyenesen Jansen edző távozását követelték (remélhetőleg a vezetésünk rövid távon nem hallgatja meg ezt az intelmet, mert ebben az esetben szinte biztosan elvágnánk magunkat a jövőre nézve egy komolyabb szakvezető szerződtetésének esélyétől). Noha az ismert mondás szerint a győzelmet nem szükséges magyarázni, ezen az estén - különösen az elmúlt két hétben, a Borac Banja Lukával szemben mutatott teljesítmény ismeretében - joggal vetődhetett fel kérdés a játékunkat illetően, hiszen nem könnyű bevallanom, de a mérkőzés képe alapján az egyébként nem túl acélos nyíregyháziak legalább a döntetlenre rászolgáltak volna... Hála Istennek azért a foci mégsem pontozásos sportág, így jobb híján most abban bízhatok sok-sok drukkertársammal együtt, hogy a Fradi erejét mutatja, amikor rossz formában is tudjuk érvényesíteni a papírformát. Aztán a válogatott szünetet követően hátha valahogy túllendülünk majd ezen - talán a csapatépítés következtében kialakult - holtponton is...
