Bunyó karácsonyig

Az utóbbi időben a munka-magánélet-szabadidő háromszögben kevésbé voltam képes úgy egyensúlyozni, hogy olyan meccsre tudjak kilátogatni, amely tömeg- vagy akár csak rangadóélményt okozzon számomra. Ezúttal sem történt ez másként, azonban a hivatásom, majd a karácsonyi készülődés zsúfoltsága miatt már annak is örültem, hogy a szentestére a Fradi jégkorongcsapatával is hangolódhattam - még akkor is, ha a közvetlenül az ünnep előtt lejátszott mérkőzésünk számunkra túl sok téttel nem bírt.

Aktuális ellenfelünk ugyanis a bajnokság utolsó előtti helyezettje volt, amely hivatalosan Hokiklub Budapest névre hallgat, akik valójában az utánpótláskorú játékosokat nevelő Kanadai Magyar Hokiklub felnőtt- (olyannyira, hogy még az eredményjelzőn is ezen egyesület rövidítése szerepelt), egyben a szlovák ligában szereplő MAC Újbuda farmcsapata. Ha az utóbbi minőség mellett egy kicsit belegondolunk abba is, hogy Kanadáról az átlagembernek a jégkorongon és a juharszirupon kívül nagy valószínűséggel semmi érdemleges, identitásformáló tényező (autómárka, film- vagy sorozat, sör, egyebek...) nem jut eszébe (a politikát most hagyjuk), abból már lehet következtetni arra, hogy egy ilyen párosítás bizony nem mozgatja meg még a fanatikusok többségét sem, ugyanis a közeljövőben nagy valószínűséggel nem fognak bestsellert írni abban a témában, hogy egy KMH-rajongó (jogos a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán ilyen?) mivel is tud azonosulni szeretett klubjával kapcsolatosan. Emellett mind a mieink, mind ellenfelünk vereségekkel hangoltak az összecsapásra, így várható volt az alacsony nézőszám: körülbelül kétszázan gyűltünk össze kezdésre, melynek túlnyomó részét a zöld-fehér szimpatizánsok tették ki. A helyszín ugyanakkor lenyűgözött: életemben először jártam a Tüskecsarnokban, amely egy kifejezetten szép és méretére nézve is elfogadható létesítmény. Egy egyetemi kispályás focibajnokság keretében hosszú évekig rendszeresen fordultam meg a csarnok környékén, így igencsak jól esett számomra azt látni, hogy Budapest belvárosában, egy egyetemi negyed és neves multicégek által használt irodaházak közvetlen közelében végre nem egy félbehagyott és lekerített építési terület, hanem egy gyönyörű sportkomplexum helyezkedik el.

Ezt a helyszínt kezdésként a Fradi próbálta megtölteni élettel, ugyanis a papírformának megfelelően támadó hadrendben lépett fel a hazaiakkal szemben, akik viszont remekül szervezték meg védekezésüket. Ennek megfelelően az első harmad nagy részében a mieink még akkor is távoli lövésekkel próbáltak veszélyeztetni, amikor emberelőnybe kerültek. Ez azonban nem járt eredménnyel, ugyanis a Hokiklub kapusa, Brodeur eleinte mindent hárított (a hálóőr kiváló formában védett, szerintem ő volt a meccs legjobbja, de ne szaladjunk ennyire előre). A zöld-fehér gondokat fokozta, hogy a hazaiak lényegében az első ellentámadásukból, egy vendégkapu előtti kavarodás végén vezetést szereztek. A bekapott gól kedvenceimet görcsössé tette, látszott ekkor, hogy nem nagyon tudtak mit kezdeni ellenfelükkel. Ez meglátszott a szurkolás minőségén is, a Tábor csak néha-néha szólalt meg, gondolom ők sem erre számítottak, amikor kezdés előtt ránéztek a tabellára (amúgy a második helyről vártuk ezt a mérkőzést). A játékrész végén kétszer is óriási helyzetet alakítottak ki a mieink, ám a hazaiak kapusa a helyén volt, így az optimista gondolkodásom mellett a büféből beszerzett dobozos Pilsner Urqell-re (jó pont, hogy normális minőségű sörrel is szolgáltak) is szükség volt, hogy a folytatás reménytelibbnek tűnjön.

Ehhez képest a második harmad szerintem az elsőt is alulmúlta a játékunk szempontjából. Bár a játékvezetők szorgosan osztogatták az emberelőnyöket (hozzáteszem, mindkét csapatnak, amely nem váltott ki közmegelégedést a vendégszektorban, akadt ugyanis szurkolótársam, aki egy vitás szituációnál elég vehemensen követelte az egyik spori eltiltását), melyek révén kedvenceim előbb Rasmus Kulmala közvetlen közelről ütött találatával egyenlítettek, majd néhány perccel később Switzer bal felsőbe tartó bombájával már vezettünk is, a mezőnyben ugyanakkor a hazaiak javultak fel. Olyannyira, hogy egy emberelőnyt kihasználva egy ellentámadásból, szép találattal egyenlítettek, majd helyzetek sokaságát dolgozták ki a kapunk előtt. Ekkor bizony nem rajtunk múlott, hogy nem kaptunk újabb gólokat. Meg is jegyeztem a meccsre ezúttal velem tartó barátnőmnek, hogy komolyabb ellenféllel szemben nem lett volna ekkora szerencsénk, ugyanis szembeötlő volt, hogy a Hokiklub játékosai felépítették ugyan a lehetőségeiket, ahogy azokat kell, az utolsó passzokba, megoldásokba azonban rendre hibák csúsztak.

A szurkolótáborunk is érezte, hogy a zöld-fehérek mögé kell állni, a "Mindent bele!" rigmus egyre erősebben szólt, ami az utolsó játékrészre meghozta az eredményét. A záró harmad egy jóféle hokis verekedéssel indult, amihez hasonlót élőben még sosem láttam, nagy élmény volt. :) A szeretet ünnepe jegyében a játékvezetők az akciót öt-öt perc kiállítással honorálták, eggyel kevesebb játékossal pedig kijött a csapatok közötti tudásbeli különbség. Előbb Roczanov Dezső talált be egy szép passzolgatás végén, majd néhány perc múlva emberhátrányból, ellentámadásból Hajós Roland is eredményes volt. Ezt követően mind a mieink, mind a hazaiak dolgoztak még ki helyzeteket, de ekkor nemcsak Brodeur volt a helyén, hanem a mi kapusunk is túljárt a Hokiklub játékosainak eszén. A biztos vezetés birtokában fanatikusaink bizony felemlegették azt, hogy kizárólag milyen forrásból is fedezi a hazai csapat működésének költségeit, melyről az jutott eszembe, hogy nem szeretném megtudni, hogyan járnának a mieink (egyben szinte a teljes magyar sport) azzal, ha a sokat kritizált társasági adókedvezményekből nem csurranna-cseppenne valamennyi a kluboknak - még ha az erkölcsi győzelem mindenképpen a rigmus gazdáinak jutna ez esetben.

Végül maradt a 4-2-es vendéggyőzelem, a levonuló csapatokat pedig a Tábor biztatása mellett stílszerűen karácsonyi dalok búcsúztatták. Számomra a meccsélmények szempontjából ezzel a találkozóval ért véget a 2019-es év (az Újpest elleni jégkorong-derbi családi program miatt marad ki, a női kézisek Győr elleni hazai mérkőzésére pedig éppúgy nem kaptam jegyet, mint a Puskás-stadion avatójára), így következő írásom már csak jövőre jelenik meg, melyben a terveim szerint elsőként a férfi vízilabda-válogatott egyik Európa-bajnoki csoportmeccséről fogok beszámolni. Hálás leszek, ha a Tisztelt Olvasóm akkor is velem tart majd.