Baljós előjel?

Minden bizonnyal közhelynek tűnik, de az élet nagy változásai sokszor hirtelen, túlságosan is rövid idő alatt következnek be. Nincs ez másként a sport világában sem - kedvenc focicsapatommal bizony fordult egyet a világ, amióta legutóbb immár sorozatban az ötödször megszerzett bajnoki címünket ünnepelhettem meg egy magabiztos győzelmünket követően. A folytatás azonban sajnos korántsem az elvárásaink és a vágyaink szerint alakult, így talán hálát is adhattam a Sorsnak, hogy az utóbbi évektől eltérően szabadságom nagyobb részét már júliusban letudtam, ezáltal például a Bajnokok Ligája-selejtezőtől történt villámgyors és felettébb kínos búcsúnk alkalmából kellő távolságra lehettem a stadionunktól egy ilyen, minden bizonnyal förtelmes meccsélmény elkerüléséhez. Az összkép persze azóta sem vált sokkal biztatóbbá (a többségi vélekedéshez képest szerintem hatalmas naivitás és hiba azt gondolni, hogy Csercseszov edző sajnálatos, ugyanakkor valamennyire indokolható kirúgásával minden problémánk varázsütésre megoldódik majd...), pláne, amennyiben azt az elmúlt évek sikersorozatához hasonlítom, de az otthonomhoz és a munkához való visszatérésemmel hamar feléledt bennem a szurkolók javíthatatlan optimizmusa, így minden negatív előzmény ellenére is őszinte lelkesedéssel látogattam ki a 2023/24-es NB I-es szezon első hazai Fradi-mérkőzésére.

Örömömbe azonban hamar üröm vegyült, amikor a nézőtéren helyet foglalva a barátnőm megmutatta a telefonján a mieink kezdő tizenegyét - a másodhegedűsből a szakmai munka felelősévé előreléptetett Máté Csaba vezetőedző ugyanis alaposan felforgatta a csapatunkat, melyben az egyik legnagyobb értékünkön, Lisztes Krisztiánon kívül további két U21-es futballistánk, Baráth Péter és Katona Bálint is helyet kaptak. Nyilván szükség van a kulcsembereink pihentetésére, ameddig a kedvenceim érdekeltek a nemzetközi kupában, ahogy a fiatal magyar játékosok helyzetbe hozása is elsőre kifejezetten szimpatikus hozzáállás - azt viszont csak mellékesen jegyzem meg, hogy az említett álláspont sok fanatikus szemében csak addig fog osztatlan sikert aratni, amíg erre a szerepre helyettünk mások vállalkoznak, ezáltal annak különösen eredményekben kifejezhető kockázatai sem a Fradit terhelik. Ezen a délutánon ugyanakkor nem egy sokadosztályú együttes, hanem a bajnokságban papíron második legerősebb kerettel rendelkező Puskás Akadémia várt ránk, így némileg felelőtlennek éreztem a "furcsa" összeállításunkat, már ha nem az volt ezzel a cél, hogy az utánpótlás-nevelésre utaló jelző hiányában is példát mutassunk a felcsútiaknak (egyéb okot feltételezni sem szeretnék)... Aggályaimat kifejtettem a páromnak is, aki nem osztotta a véleményemet, ahogy a Tábor sem - a kapu mögötti szurkolóink nagyobb része a harminc fokos melegben stílszerűen strandfelszerelésben, felfújható labdákkal és gumimatracokkal jelent meg, melyek a kezdő sípszó után mindenfelé repültek a lelátón, egyedülálló hangulatot kölcsönözve ezzel az idénynyitó összecsapásnak. Nemcsak a képeken, élőben is különleges látvány volt, sportrendezvényen még nem találkoztam hasonlóval, annyi bizonyos. :)

Sajnos a pályán hamar komolyabbá fordult a történet, mivel hiába léptek fel a mieink támadó szellemben a kifejezetten harcos Lisztes vezérletével, kedvenceim a kék-sárgák védelmén valahogy nem találtak fogást. A Fejér vármegyeiek olyannyira nem jöttek zavarba a kedvenceim kezdeményezéseitől, hogy tíz perc elteltével a vezetést is megszerezték, amikor egy könnyű síppal megítélt szabadrúgást követően beadásukba egyik játékosunk sem tudott beleérni, így a Puskás Akadémia egyik labdarúgója a labdát közvetlen közelről juttathatta a kapunkba. Nagyjából tízezren dühöngtünk joggal a nézőtéren, elvégre megint egy pontrúgásból kaptunk gólt, az ilyen helyzetek döntő részét pedig célirányos gyakorlással igenis el lehetne hárítani... A folytatásban tovább bosszankodhattunk, ugyanis nemcsak a bíró következetlen, sokszor a vendégeket támogató döntései korbácsolták fel az indulatokat, hanem a támadójátékunk hatástalansága is, így csak a szabadrúgásainkban reménykedhettünk, melyeket azonban rejtélyes okból nem a nyáron hozzánk visszatérő és az ezen a téren kiváló képességű Ramírez, hanem rendre Owusu végezte el, így azok, valamint két távoli lövésünk sem jelentettek komolyabb veszélyt a felcsútiakra nézve. Fél óra elteltével aztán a letargia uralkodott el a stadionunkban, amikor a kék-sárgák egy kontrájuk alkalmából, bődületes helyezkedési hibánkat kihasználva létszámfölényes helyzetet alakítottak ki a jobb oldalukon, melynek végén másodszor is betaláltak. A két gólos hátrány valahogy elkedvetlenítette a mieinket, így a gyepen lényegében már nem is történt semmi a szünetig, mellyel szinkronban a szurkolás is akadozni kezdett a lelátón. A csendesebb pillanatokban a támadásaink elakadását magam rendre Baráth Péternek vagy Katona Bálintnak tulajdonítottam - talán nem jó a szemem a focihoz, de számomra egyelőre igen nehezen értelmezhető, hogy a felsorolt játékosaink hogyan juthatnak akár csak a kezdőcsapatunk közelébe. Persze amennyiben Baráth és Katona Fradiba történő beépítése képezi a szakvezetés feladatát, akkor viszont a vezetésnek volna érdemes elgondolkoznia az eredetileg kitűzött céljaink módosításán, ugyanis a két fiatal eddig ismert tudásszintje nem éppen a nemzetközi kupák csoportkörében elvárható színvonalat idézi...

"Cseréljünk már!" - szólalt meg mögöttem egy gyermek a labdarúgók öltözőbe vonulásakor, mely intelmet Máté Csaba edző megfogadta, ugyanis a második félidőben - többek között Adama Traoréval az élen - négy új futballistánkat is csatasorba állított. Közülük az egyik friss szerzemény, Abu Fani az első pillanattól igazi vezéregyéniségként mozgott a pályán, és lendületet vitt a játékunkba, melynek hatására a közönség buzdítása ismét a régi hangerőnket közelítette meg. Ennek ellenére negyed óráig nem akadt túl sok helyzetünk, bár az izraeli-arab középpályás egyik szögletéből a szintén nyáron igazolt Varga Barnabás fejjel veszélyeztetett, a felcsútiak kapusa azonban a csatárunk löketét némi üggyel-bajjal hárította, majd a hálóőrnek az ugyancsak csereként beálló Zachariassen bombájánál már nem kellett közbeavatkoznia. A Puskás Akadémia hatékony, számos esetben a durvaság határát súroló védekezése azonban megmaradt, így rendszeres gólszerzési lehetőségeink híján a nézőtéren nemcsak a falusiak magabiztos előnye, hanem például az is idegesített bennünket, hogy a bíró a vendégkapus folyamatos időhúzását tulajdonképpen zokszó nélkül tűrte, míg az ellenfél két labdarúgójának ütközését a kék-sárgák részére megadott szabadrúgással (!) díjazta... Persze nem az erősen részrehajló játékvezetés miatt állandósult a hátrányunk, a mieink támadásaiból ugyanis rendre hiányzott az átütő erő, enélkül pedig a helyzetek kialakítása sem igazán ment a kétségtelenül masszív "akadémistákkal" szemben... Az utolsó húsz percben a cserepadunkról beszálló, néhány hónapja hozzánk szerződött Makreckis küzdőszellemével próbált ezen változtatni, némi sikerrel, mivel kisvártatva Varga előtt adódott óriási lehetőség az ötösön belül, fejesét viszont a felcsúti hálóőr bravúrral védte, ahogy nem sokkal később Zachariassen újabb löketét is. A hajrában szemmel láthatóan fölénybe kerülhettünk volna, de a futballistáink kedvét ezúttal mintha a kihagyott helyzetek vették el, így hiába mutatott még mindig 0-2-t az eredményjelző, hamarosan hazai támadások helyett a Fejér vármegyeiek néhány kontráját kellett "élveznünk", ezért nem csoda, hogy a végére a szurkolásunk megint csak abbamaradt. Sőt, a hosszabbításban sokan már a "Kurva gyenge" rigmussal fejezték ki elégedetlenségüket, még ha a kedvenceim harciasságának köszönhetően az utolsó másodpercekben Varga Barnabás nagyszerűen tálalt egy labdát Lisztes Krisztián elé, aki pontos lövésével végre bevette a vendégek kapuját, 2-1-es vereségre módosítva a végeredményt - mivel tehetségünk találata csak szépségtapasznak bizonyult, a műsorközlőnk nem is ünnepeltette meg a becsületgólunkat a közönséggel. Vagy Szasza közreműködésének hiánya inkább az UEFA által a találataink után korábban jellemző és népszerű "felelgetős" miatt kiszabott abszurd büntetésünknek volt köszönhető?

Mindezek ellenére a lefújást követően a Táborral együtt megtapsoltam a mieinket, elvégre a csapatunkon látszott a küzdeni akarás, függetlenül attól, hogy ezen a délutánon a játékosok és a szakmai stáb terveiből valószínűleg semmi sem jött össze. Annál aggasztóbbnak tartom viszont azt, hogy a kedvenceimnek újonnan valahogy nincs meg az a tartása, amely az elmúlt években jellemző volt, a védekezésünk pedig finoman szólva is komoly kívánnivalót hagy maga után - amennyiben a felsoroltakban rövid időn belül jelentős pozitív változás nem áll be, meglátásom szerint nemcsak a harmadik európai kupasorozat csoportköre, hanem a hazai bajnoki cím is nagyon könnyen elérhetetlenné válhat számunkra. Persze mindig az adott párharcot kell hozni az éppen aktuális sikerhez, azonban az első, Puskás Akadémia elleni találkozónkon látottakból bizony alappal merülhet fel bármely Fradi-szurkolóban kétely a többi magyar klubra olyannyira jellemző "posványba" való visszacsúszáshoz képest fényesebb jövőt illetően...