Az Üllői út nem Riviéra

Noha még csak a harmadik fordulónál járunk az Európa Liga főtáblájának aktuális kiírásában, az október végi játéknap kis túlzással élve máris élet-halál harcot hozott a Fradi számára - ahhoz ugyanis, hogy kedvenceimnek reális esélye legyen a kupasorozat legjobb huszonnégy csapata közé jutni az alapszakasz végére, aranylábú fiainknak az első két mérkőzésünkön elszenvedett vereség után mindenképpen el kellett kezdenie a pontok gyűjtését. Ezért hiába az eddig nyújtott, az elmúlt évekhez képest szerényebb teljesítményünk, vagy az, hogy mieinkre ezúttal egy topligás és papíron jóval erősebb ellenfél, a francia Nice várt, a szurkolók részéről kiemelt figyelem övezte soron következő meccsünket.

Előfordulhat, hogy a fanatikusabb drukkertársaim előzetesen jobban örültek volna, ha erre az összecsapásra idegenben kerül sor, elvégre egy riviérai utazással akármilyen évszakban el tud dicsekedni az ember - de szerencsére másként alakult, így magam is kilátogathattam az otthonunkba, ahová a barátnőmmel a csütörtök késő délutáni időpont és a munkahelyi kötelezettségeink miatt szinte csak a kezdésre estünk be. Mégis gyorsan haladt a beléptetés, mert a tizennyolcezres közönség nagy része már jóval a játékosok bevonulása előtt helyet foglalt a nézőtéren, ezért nem maradtunk le a Tábor 1956-os forradalomra emlékező koreográfiájáról, valamint a Himnusz majdnem egész stadionos elénekléséről sem (ebbe a néhány száz lelkes, különösen a Gala - Freed From Desire című slágerének dallamára bármikor örömmel tomboló vendégszurkoló értelemszerűen nem kapcsolódhatott be). Noha a pályán Dibusz Dénest és Varga Barnabást leszámítva a többiek nem álltak vigyázzba nemzeti imádságunk hallatára, az emelkedett hangulat még a kilenc idegenlégiósunkat is felvillanyozta. Kedvenceim kifejezetten bátran indították a mérkőzést, eleinte különösen Adama Traoré villogott, aki távolról is próbálkozott sikertelenül, majd második kísérleténél már a nizzaiak kapusát is megdolgoztatta. A lelátónak tetszett a Fradi futballja, elementáris erővel zúgott a klubunk nevét dallamba öntő rigmusunk, melyet még az sem csillapított, hogy hamarosan az ellenfél szélen vezetett támadását követően Dibusznak kellett nagyot védenie. Pláne, mert negyed óra elteltével a mieink közeli szabadrúgása után Ibrahim Cissé egy francia játékos közreműködésével a hálóba talált, melyet a közönség hatalmas üdvrivalgása fogadott. A kedélyeket aztán hamar lehűtötték a vendégek, bár nem egészen úgy, ahogy szerették volna - két focistájuk fejelt össze, egyiküket percekig ápolták, aki a nézőtér tapsa mellett hagyhatta el a pályát (igaz, az ezúttal a kispadunkon ülő Habib Maiga vasárnapi esetéhez hasonlóan végül visszatérhetett a játéktérre). A kedvenceim lendületét a kisebb kényszerpihenő sem törte meg, hiszen ezt követően a nizzaiak hiába próbáltak folyamatosan támadásokat vezetni, védelmünk ugyanakkor remekelt, így ellenfelünktől helyzetet legfeljebb a hajrában jegyezhettünk fel, Dibusz azonban ekkor is állta a sarat. Ráadásul a franciáknak némi szerencséjük is volt, hogy a mieink a szünetig nem növelték előnyüket, mert egy szabadrúgás után Varga Barnabás eresztett el egy veszélyes lövést, majd Kady kiváló passzából Abu Fani került ziccerbe, a vendégek kapusa viszont túljárt arab-izraeli játékosunk eszén.

Joggal bosszankodhattunk tehát a nézőtéren, hogy a Fradi nem használta ki tökéletesen az előtte kínálkozó lehetőségeket, pláne, mert a második félidőben egy nagyon veszélyes támadással kezdett a Nice, közvetlen közelről leadott kísérletükbe végül Cissé tette bele a lábát, ezzel megakadályozva ellenfelünk egyenlítését. Nem véletlenül dicsértem francia futballistánkat a páromnak, ugyanis csaknem emberfelettit nyújtott, melyre szükségünk volt, hiszen a vendégek magasabb fordulatszámra kapcsoltak. Amikor pedig már a védelmünk is tehetetlennek bizonyult volna, akkor pedig Dibusz segítette ki kedvenceimet, így sikerült átvészelnünk a játékrész első negyedóráját. Utána megint kiegyenlítetté vált a küzdelem, sőt, inkább a mieink alakítottak ki helyzeteket, néhány távoli lövésünket követően Varga Barnabás fejese már a nizzaiak hálóőrén is túljutott, az egyik focistájuk azonban megakadályozta második gólunk megszületését. A lelátón alig hittünk a szemünknek, hogy a kedvenceim az idő múlásával fokozatosan fölénybe kerülnek egy topligás csapattal szemben (bár mögöttem egy örök elégedetlen csak megjegyezte, hogy az ellenfél nem tudott többet a Paksnál...), de az is valószerűtlennek tűnt, amikor Traoré elképesztő szólója után Zachariassen-t találta meg a labdával, norvég középpályásunk viszont az üresen maradt francia kapuba sem talált be. A kihagyott lehetőségeink szerencsére nem bosszulták meg magukat, pláne, mert a hajrában a csereként beszálló Saldanha kiharcolt egy kiállítást, így a vendégeknek tíz emberrel kellett próbálkozniuk az egyenlítéssel. Noha a barátnőm egy kicsit tartott attól, hogy a végkifejlet a válogatottunk hollandok elleni meccsét fogja idézni, de ezúttal szerencsére más forgatókönyv szerint zajlottak az események - itt ugyanis a Fradi rendkívül okos védekezéssel és teljes koncentrációval, valamint néhány, a mezőnyben felmerült véleményes bírói döntéssel is dacolva végig tartotta az eredményt. Emiatt az utolsó tíz-tizenöt percben nehezen leírható hangulat uralkodott a Táborban, a hosszabbításban pedig a hazai közönség egésze tombolt a "Mi vagyunk a Ferencváros"-örökbecsűre - melyet a csapatunk egy bravúros győzelemmel hálált meg.

A lefújás utáni ünneplés alkalmából a "Szép volt fiúk!"-rigmus is felharsant, talán először, mióta Jansen edző felel a mieink szakmai munkájáért - elvégre holland trénerünk kinevezése óta messze ezen a mérkőzésen láthattuk a legjobb produkciót a kedvenceimtől. Ezt a sikert ugyanis méltán lehet emlegetni a Crvena zvezda-val, a Fiorentinával, a Monaco-val vagy a Trabzonspor-ral játszott meccseinkkel egy sorban, még akkor is, ha az örömünk ezúttal talán visszafogottabb volt, mint a felsorolt esetekben. De hátha élhetünk még át katarzist ebben a szezonban, pláne ha tudunk így játszani egy magasabban jegyzett ellenféllel szemben is...