Az EL soha nem érhet véget?

A sport szeretete szerencsés esetben családon belül, az idősebbről a fiatalabb generációra öröklődik. Nem volt ez másképp a saját rokonságomban sem - nagypapám Fradi-szurkolóként emlékezett még egy Belgrádban lejátszott Crvena zvezda elleni mérkőzésünkre, ahol nem csak a stadionban izgulhatott, hanem azt követően is, amikor szembesült azzal, hogy az autójára felszerelt magyar rendszámot az egyébként is vehemens, azonban az ellenünk lejátszott meccstől még felfokozottabb állapotba került szerbek a gumiabroncsai kilyukasztásával jutalmazták. Ezt a történetet elsőre is említésre méltóként találtam, hiszen a nagy örömön túlmenően általában leginkább a bosszúság marad meg az emberben, azonban számomra új jelentést kapott ez a párosítás, miután egy álmos késő nyári délutánon Európa Liga-csoportellenfelünkként déli szomszédaink fővárosának híres-hírhedt piros-fehér klubja került elő a cilinderből.

Miközben elkezdtem kutakodni, hogy nagypapám mikor is járhatott a fenti esetben Belgrádban, elég hamar rátaláltam a megoldásra, ugyanis az éppen az a legendás, 1975-ben lejátszott KEK-elődöntőnk volt, máskor ugyanis még ezidáig nem játszhattunk tétmérkőzést európai kupasorozatban a Crvena zvezdával, mint abban az idényben. Nyilván nem érdemes összehasonlítani azt a csapatunkat mai, késői utódaikkal, akik számára már önmagában nagy bravúrnak minősül az, hogy mégis elkezdhettük őket egy kicsit egy lapon emlegetni legendáikkal - ugyanis nemcsak az első csoportmeccsünket, hanem a rá következőt is megnyertük a papíron legerősebb ellenfelünkkel, a Monacoval szemben, ráadásul idegenben. Ennek ellenére mégsem készültem hurráoptimizmussal a szerbek elleni itthoni összecsapásra, mivel a szeptember végi, válogatott találkozók miatti szünet egy kicsit visszafogta kedvenceim lendületét, mivel az "újrakezdés" után nemcsak a déli szomszédaink otthonában szenvedtünk bántóan sima vereséget a piros-fehérek elleni első mérkőzésünkön, hanem bizony a bajnokságban is belenéztünk egy meglehetősen kínos pofonba. Így hiába vezettük még három forduló elteltével is Európa Liga-csoportunkat, valahogy az járt a fejemben, hogy vajon a nem túl sikeres tavalyi októbert játsszuk-e újra az idei szezonban is, vagy megint csak a fontos nemzetközi meccseink alkalmából menetrend szerint érkező kellemetlen meglepetésekkel találkoztunk-e (lásd Celtic vagy Ludogorec az elmúlt évekből, de biztosan lehet korábbról is példálózni...). Persze a pozitív énem talán az utóbbi lehetőségre szavazott, hiszen minden rossz sorozat egyszer megszakad - azonban nemcsak én gondolhattam így, hanem rengeteg szurkolótársam is, elvégre a Crvena zvezda elleni hazai kupamérkőzésünkön telt ház, húszezer néző fogadta a csapatokat.

Kellett is a buzdítás, hiszen a szerbek elleni összecsapást már a sorsolás pillanatában kulcsfontosságúként éreztem a Fradi céljának, azaz a tavaszi folytatás megvalósításának szempontjából, az eddigi eredményeink viszont szerencsére még tovább emelték a tétet. Ennek megfelelően már a stadion bejáratainál annyi, a kemény magunkhoz tartozó fanatikussal, valamint rendőrrel találkozhattam, amennyit legutóbb még egyetemista koromban láttam belőlük kedvenceim meccsei előtt (ha akadt is balhé odakint, a munkanap miatt majdnem kezdésre érkeztem, így lemaradtam róla), bent pedig a Tábor ismételten koreográfiával és elképesztő szurkolással üdvözölte a kiérkező játékosokat, akik közül a mieink mezében - nem kis örömünkre - ezúttal négy magyar (Dibuszon kívül Botka, Pászka és Vécsei) is bizonyíthatott. Nemcsak ők, hanem a külföldi labdarúgóink is nagy elánnal vetették bele magukat a mérkőzésbe, így a kezdeti piros-fehér rohamokat először megállítottuk, majd Traoré révén a széleken próbáltuk veszélyeztetni a vendégek kapuját, akik azonban jó formában lévő középpályásunkból igencsak felkészültek. Annyira nem is ízlett a mieinknek a szerbek kőkemény, fegyelmezett védekezése, bár az első negyedórát követően már annak is örülhettünk, hogy az ellenfél nem a saját térfelünkön szövögették akcióikat. Sőt, boldogságunk fokozódott, amikor a Crvena zvezda kapuja előtt egy bal oldalról érkező beadással Zachariassen előbb a piros-fehérek hálóőrét találta el, a labda azonban visszakerült norvég támadónk elé, aki közvetlen közelről, védhetetlenül bombázott a jobb felsőbe. A kis túlzással a semmiből jött találatunk eksztázist okozott a kapu mögött, nemzetközi meccsünkhöz szokatlan módon görögtüzek gyúltak a lelátórészünkön, de egy balkáni ellenfélhez délies körítésnek kell tartoznia. Persze a szerb szurkolók sem voltak éppen halkak, hiába szóltak kiválóan a rigmusaink, jó párszor figyeltünk fel a vendégdrukkerek teljesítményére. "Ezek jobbak, mint az újpestiek" - jegyeztem meg a barátnőmnek, bár az újszülöttnek minden vicc új - való igaz, hogy az ellenfél oldalán a lila-fehéreknél erősebb tábort eddig az októberi estéig még nem láttam élőben, most viszont nemcsak a pályán mutatott iram volt magasabb szint az NB I-nél... A játékrész hajrájában a kedvenceim masszívan védekeztek, tartották is a vezetést, a Crvena Zvezda pedig leginkább átlövésekkel, szabadrúgásokkal kísérelte meg veszélyeztetni a kapunkat, hála Istennek sikertelenül.

Az összkép alapján a szünetben látatlanul aláírtam volna, hogy a második negyvenöt perc után is maradjon minden ugyanúgy, mint az első félidő végén, mely véleményemre alaposan ráerősítettek a szerbek, hiszen rögtön a középkezdést követően egy közepesen távoli lövést zúdítottak a hálónkba. A gyorsan érkezett hidegzuhanyra talán vigaszt jelentett, hogy a videóbíró a piros-fehérek csatárjánál kezezést szúrt ki, így nagy boldogságunkra érvénytelenítették a találatot. Örömünk azonban korántsem lehetett felhőtlen, mert noha a lelátón a mieink látványos pirotechnikai bemutatót mutattak be, a játéktéren azonban a mieink kapuja előtt akadt tűzijáték, amely hamarosan a vendégek egyenlítő gólját eredményezte. A második félidőben látottak miatt ez korántsem volt érdemtelen, de joggal bosszankodhattunk azon, hogy a Crvena Zvezda egy szögletünk után, saját térfelükről került a védelmünk mögé, amely így még lesre sem tudtuk volna állítani ellenfeleinket, feltéve, ha Botkáék beérik valahogy a vendégek támadóit... A csapatunk azonban nem adta fel, Ryan Mmaee egy szép cselsorozat végén kisvártatva helyzethez jutott, lövése azonban a kapufán csattant - csatárunk sajnos a sérülése óta árnyéka önmagának, de hátha az ilyen lehetőségek segítenek majd neki újra megtalálni a góllövő cipőjét. De a többiek is emberfelettit nyújtottak, Besics, Pászka vagy éppen Traoré elképesztőt harcoltak, utóbbi játékosunk hátul is rendkívül hasznosnak bizonyult - erőfeszítéseinknek pedig meglett a gyümölcse, ugyanis a hatvanadik perc környékén előbb Gojak lövése után a szerbek hálóőrének kellett óriásit mentenie, majd az erre tekintettel javunkra ítélt szögletből Samy Mmaee hatalmas fejesével ismét mi szereztük meg a vezetést. A bekapott gól és az ezt követő hangrobbanás talán megzavarhatta a piros-fehéreket, akik saját kapujuk előtt tálaltak Traoré elé, aki azonban célt tévesztett. Kár érte - mondtuk, különösen negyed órával a vége előtt, amikor az ellenfelünk egyik játékosa néhány méterről üresen fejelhetett, szerencsére azonban nem talált a hálónkba, a következő alkalommal viszont már Dibusznak kellett mentenie egy szöglet után. Aztán ahogy pörgött le a hátralévő idő a mérkőzésből, úgy váltak egyre félelmetesebbé a vendégek rohamai, ám ekkor a tizenkettedik játékos is úgy döntött, hogy besegít a védekezésbe - a kapunk mögül néhány fáklya is a pályán landolt, ami szemmel láthatóan hátráltatta a Crvena zvezda támadásait. Persze akadtak, akik nem díjazták ezt a mutatványt, így például nehéz volt eldönteni, hogy az oldalon helyet foglalók "Hülye vagy!" rigmusa a kemény magunk (értem, hogy sokan félnek a felesleges, a magyar együtteseket talán a többieknél gyakrabban és keményebben sújtó büntetésektől, de akik emiatt kiáltanak botrányt, nézzenek csak utána néhány esetnek az idei európai kupasorozatokból, a szörnyülködésük biztosan nem marad el...) vagy éppen a lengyel bíró számára szólt-e, aki érzésem szerint nemcsak a magyarokkal való barátságot nem ismerte, hanem sokszor a futball alapvető szabályait sem... A slusszpoén mégis a csereként beálló Tokmac előtt adódott volna, aki a szerbek hálóőrétől vette el a labdát, amellyel azonban annyira kisodródott, hogy újabb gól helyett csak kapufát talált. Így izgulhattunk a majdnem tíz perces hosszabbításban, melyet megúsztunk valahogy, bár ehhez Dibusz hatalmas bravúrjára is szükségünk volt egy közeli szabadrúgás után.

A lényeg azonban a 2-1-es hazai győzelem, éppúgy, mint 1975-ben - nemcsak az évszám vagy az elején említett családi történet miatt sorsszerű ez (noha magam Belgrádban nem jártam, de legalább a piros-fehérek elleni idei győzelmünket mégis a helyszínen tudtam ünnepelni), hanem azért is, mert harmadik csoportsikerünkkel nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy az ominózus KEK-döntős szezonunk óta eltelt negyvenhét év legjobb nemzetközi kupaszereplését érjük el. Bevallom őszintén, nyáron vagy ősz elején ilyen forgatókönyvre bizony kevésbé számítottam, hála Istennek kedvenceim azonban egyelőre rácáfolnak az akkori, talán túlzottan realista várakozásaimra, de kívánom, hogy maradjon ez még sokáig hasonlóan! Ezért hiába gyülekeznek egyre sötétebb felhők szeretett hazám, vagy Európa felett, ezen a késő estén mégis sokáig lehetett önfeledten ünnepelni a mieinket (a mérkőzés végi Himnusz talán az egyik legfelemelőbb élményem volt ebben a műfajban, és bár nem tisztem a velünk nem éppen barátságos szerb tábor dicsérete, de közben még füttykoncertet sem hallottam a szektorukból, amely azért mégiscsak sportszerű gesztusnak számít, pláne, hogy tapasztaltam már másoktól ennek ellenkezőjét), elvégre ki tudja, hogy legközelebb mikor lesz részünk hasonlóban. Talán így gondolkozott az a fiatal szurkolótársam is, aki a stadionból hazafelé a párom megrökönyödésére azt ecsetelte a barátainak, hogy van fontosabb dolog egy szülésnél is. Hiába, a labdarúgás sokszor nem élet-halál kérdése, hanem több is annál. :)