Az atombunker sem állította meg a Fradit

Hosszú idő elteltével ezen a tavaszon újra egy olyan mérkőzésre készülődhettem ferencvárosi szurkolótársaimmal, amely a hazai bajnoki cím szempontjából egy átlagos meccsnél azért jóval kiemeltebb fontossággal bírt. Az utóbbi években elég magabiztos előnnyel vághattunk neki az NB I hajrájának ahhoz, hogy csak azokat az összecsapásainkat tekinthessük rangadóként, melyeket a tabella pillanatnyi állásától függetlenül, a múlt vagy a körítés miatt sorolunk ebbe a kategóriába - a jóhoz pedig könnyű hozzászokni, ugyanis az egyre pörgősebbé váló életemben elsőre bár egy rövid pillanatnak tűnik, de futballistáink immár fél évtizede vívtak utoljára olyan csatát közvetlen üldözőjükkel, ahol a megszerezhető pontok érdemben befolyásolták a bajnokság végeredményét. Azóta mindössze a sportszakmai értelemben vett "legnagyobb" ellenfelünk kiléte változott meg az akkor még itthoni mércével kifejezetten acélos Fehérvárról az idei meglepetéscsapatra, a Paksra - szinte napra pontosan öt éve talán ki is nevettem volna azt, aki megjósolja, hogy egyszer ennek a párosításnak a valódi tétje mindkét csapat számára az NB I első helye lesz...

Persze játékvezetői támogatás ide, ellenszenves edző oda, azt el kell ismerni, hogy az atomvárosiak ebben a szezonban történelmük talán legszebb lapjait írják, néhány hete például még ők vezették előttünk a tabellát - nem csoda, hogy a fokozott tét és a délutáni időpontnak köszönhetően lassan kora nyarat idéző hőmérséklet hatására tizenhétezren vártuk a kezdő sípszót az Üllői úton. Szerencsére a mieink már a mérkőzés elején is erőt tudtak meríteni a felfokozott érdeklődésből és a lelátó buzdításából, ugyanis rögtön a saját térfelükre szorítottuk vissza a paksiakat, akik szoros védekezéssel próbálták kivédekezni a kedvenceim támadásait, melyek eleinte a széleken bontakoztak ki - előbb Zachariassen, majd Marquinhos beadásai találták meg Varga Barnabást, aki azonban egyik esetben sem találta el úgy a labdát, hogy az a vendégek hálójába jusson, pedig a második alkalommal csatárunk már a Tolna vármegyeiek kapusának eszén is túljárt, de az ellenfél egyik játékosa ekkor kisegítette Szappanost. A paksiak fegyelmezett futballja azért ideig-óráig megállította a Fradit, így negyed óra elteltével Stjepan Loncar jobb híján átlövéssel kísérletezett, de sikertelenül, majd hamarosan aggódhattunk is, amikor éppen a bosnyák középpályásunknak kellett közbeavatkoznia az atomvárosiak egyik kontrájánál. Sőt, a félidő felénél már Dibusznak is ki kellett ütnie egy hálónk felé tartó lövést, melynek hatására a mieink mintha magasabb fordulatszámra kapcsoltak volna: előbb egy bal oldalról a vendég tizenhatoson belülre érkező beadást Abu Fani és Zachariassen háromszor is kapura tüzelték, Szappanos azonban mindegyiket bravúrral hárította, sőt, néhány perc múlva norvég játékosunk egyedül vezethette rá a labdát a Tolna vármegyeiek hálóőrére, aki viszont Zachariassen lövését is kivédte. A közönségünk a hajrában mégsem a kihagyott helyzeteken, hanem azon bosszankodhatott, hogy sem az ellenfelünk Marquinhos-szal szembeni kíméletlen belépője, sem az ezt követően kialakult dulakodás során történtek nem értek piros lapot a bírónál, így az addig az átlagos meccseken szokásos hangerejű szurkolást felváltotta az annál hangosabb, az MLSZ szexuális irányultságát firtató vagy a "Karakó, te állat..." kezdetű klasszikus. Hiába pezsdült ugyanakkor fel a balhétól a hangulat, a pályán a hátralévő percekben már nem változott semmi, így 0-0-ás döntetlennel vonulhattak pihenőre a csapatok.

A második félidő elején sem nőtt a szimpátiánk a játékvezető irányában, amikor egy jobb oldali beívelést követően Varga Barnabás esett el a paksi büntetőterületen belül, de természetesen ahogy eddig, a tizenegyes gyanúja sem merült fel a sporinál - helyette menetrendszerűen érkeztek a kihagyott helyzeteink, hiszen előbb Eldar Csivics távoli bombáját, majd Varga közeli fejesét hárította az atomvárosiak kapusa. Emiatt egyre inkább elégedetlen hangokat hallhattunk a nézőtéren, már akik maradtak a C1-es szektor szélén, és nem menekültek a felső sorokban is az idő előrehaladtával egyre inkább fogyó árnyékos részekre a mindent betöltő erős napfény elől (ilyen vándorlást eddig legfeljebb a tavalyi atlétika-világbajnokságon láttam, nem pedig focimeccsen...) - igaz, a körítéssel nem volt gond, elvégre a Tábor kezdeményezésére egy csaknem egész stadionos (a barátnőm úgy észlelte, hogy a VIP-részleg nem csatlakozott az össznépi ugráláshoz...) Újpest-szidással szórakoztattuk magunkat, majd a vendégek oldalán Böde Dani becserélését úgy megünnepeltük, ahogy még a saját futballistáinkat sem. Persze nem csak mi nem felejtettük el őt, hanem ő sem bennünket, hiszen kisvártatva egy védelmi hibánk után a tizenhatosunkon belül épp egykori támadónkhoz került a labda, aki azt nem tudta (vagy a párom szerint nem akarta) eltalálni. Milyen jó, hogy ekkor nem Könyves Norbert ácsorgott a büntetőterületünkön Böde helyett - gondoltam, miközben az ellenfelünk megint Szappanosnak adhatott hálát, aki hamarosan egy ollózó mozdulattal kapura küldött lövésünket védte ki. Az utolsó negyed órára aztán a kedvenceim Ben Romdan-t, Kenan Kodro-t, a hosszú sérüléséből visszatérő Adama Traoré-t és a télen érkezett Edgar Szevikjan-t is csatasorba állították, amely jótékony hatást gyakorolt a játékunkra - örmény középpályásunk és Abu Fani beadásait követően ismét a Tolna vármegyeiek hálóőrének kellett bravúrok árán közbeavatkoznia, azonban szerencsére egy perccel a vége előtt már ő is tehetetlennek bizonyult, amikor egy kapu előtti kavarodás során Ben Romdan passzát Traoré valahogy bepofozta a vendégek hálójába. Hatalmas hangrobbanás és ünneplés szakadt ki belőlünk a lelátón, melyet inkább a megkönnyebbülésünk, mint a katarzisunk idézett elő - utóbbit nyilván nem a zsinórban hatodik bajnoki címünkért folytatott versenyfutásban és egy ilyen ellenféllel szemben élhetjük át (mindent elárul, hogy a rangadó dacára az atomvárosi szurkolók még csak félig sem töltötték meg a nézőtér részükre fenntartott részét...), de annál inkább jól érezhettük magunkat amiatt, hogy a foci bizony egy fontos pillanatban szolgáltatott igazságot a Fradinak, mivel a paksiak a találkozó jelentős részében kizárólag az általuk felépített - a kisvárosuk után jelképes - atombunkerbe húzódtak be, hátha megmarad számukra a döntetlen...

...azonban a Tolna vármegyeieknek ezt a hosszabbításban már esélyük sem volt kiharcolni, hiszen játékosaik még a térfelünkre sem igen jutottak el, cserében Ben Romdan majdnem betalált nekik, de tunéziai középpályásunk életerős bombája nem járt túl Szappanos eszén. Ez sem szeghette ugyanakkor a kedvünket, mert úgyis a végeredmény számít: 1-0-ás győzelmünkkel pedig hét fordulóval a vége előtt nyolc pontra növeltük előnyünket a vendégekkel szemben, melyet még tovább hizlalhatunk a Diósgyőr elleni elmaradt mérkőzésünk pótlásának alkalmából - innen már nem szabad kiengednünk a kezünkből az első helyet, bár a tavaszi teljesítményünk alapján jogosan reménykedhetünk abban, hogy a mieink - Sztankovics edző szavaival élve - nem fogják behúzni a kéziféket a következő hetekben sem.