Az áprilisi eső is majdnem aranyat ér

Ha egy üzlet beindul - előttem is régóta ismert a klasszikus mondás, amely azért juthatott eszembe, mivel éppen az előző bejegyzésem alkalmából emlékeztem meg arról, milyen ritkán is jutok el szeretett csapatom idegenbeli mérkőzéseire. Ehhez képest az idei évben ezen képzeletbeli számlálómat ismételten előre (nem pedig hátra, ahogy egy másik, egy-két héttel ezelőtt még elég sűrűn elhangzó szlogent idézzek) állíthattam, ugyanis a húsvéti hosszú hétvégén a Fradi-meccsélményemet újfent nem hazai környezetben, hanem Kispesten élhettem meg.

Amióta rendszeresen látogatom a sportrendezvényeket, a Honvéd elleni túrákra sosem volt könnyű jegyhez jutni. Ezúttal azonban megkönnyítette a dolgomat, hogy az ünnepek alkalmából rengeteg embert lekötnek a különféle családi programok, ám ennek ellenére is meglepődtem, hogy csaknem egy nap után még mindig lehetett belépőket kapni a vendégszektorba, melyekre le is csaptam. Emiatt már az összecsapást megelőzően az utóbbi időkben számomra ritka érzés fogott el, amelyet az egyik szurkolói dalunk "csak a szombatra vársz" fordulata írna le a legtökéletesebben. A piros-feketék elleni mérkőzéseink ugyanis a két klub helyezésétől függetlenül évtizedek óta rangadónak számítanak, ha másért nem, a lelátó miatt, mivel a kispestiek mögött még mindig maradt egy viszonylag komolyabb csoportosulás, amely jó hangulatot tud teremteni a stadionokba. Ráadásul nem sok Honvéd elleni meccsen tettem eddig tiszteletemet, az utolsó ilyen alkalom óta például több mint tíz év telt el (egy hazai 0-0 volt, amely nem lehetett túl emlékezetes találkozó, mivel az említett eredményt magamtól nem tudtam felidézni, azt az internetről kellett kiböngésznem), de a Bozsik Stadionban is csak egyszer jártam ezt megelőzően, amikor Prukner László edző vezetésével, Szrdjan Sztanics góljával gyűrtük le nagy nehezen dél-pesti riválisainkat (ha belegondolok, mit meg nem adtunk volna annak idején, hogy ilyen erős csapatunk legyen, mint mostanában...).

Azóta a helyszín Bozsik Arénává változott, amely majdnem olyan szép, mint a fehérvári létesítmény, viszont talán kevésbé viselik gondját, mint a Vidi otthonának, különösen a számunkra fenntartott szektor mosdójából szemlélve a stadion állapotát... A legutóbbi kispesti vizitemhez hasonlóan ugyanakkor - áprilistól szokatlan módon - elég hideg fogadott, ráadásul az eső is szakadt, rendkívül csúszóssá alakítva a vendégdrukkerek számára a szektorukhoz vezető úton a vasúti pálya felett átvezető acélszerkezetet, melyhez hasonlóval eddig még csak kilátóknál találkoztam (egy kis mozgás mondjuk sosem árt). Emiatt a nézőszám sajnos nem volt rangadóhoz méltó, talán négyezren jöttünk össze kezdésre, bár a hazaiaknak talán így okozott kevesebb problémát, hogy a labdarúgó-szövetség szektorokat záratott be a szurkolóik állítólagos rossz magaviselete miatt (nálunk is lebegtetnek ilyen büntetést, melyet remélhetőleg nem jövő vasárnap, az Újpest ellen kell letöltenünk, mivel a derbire pont a törzshelyemre, azaz a retorzióval érintett kapu mögötti részre váltottam jegyet...).

A közönség azonban már akkor kitett magáért, amikor még el sem kezdődött a mérkőzés, a lelkesedés pedig ráragadt a játékosokra is, hiszen elég mozgalmasan indult az első félidő. Annak ellenére, hogy a piros-feketék a tabella hátsó felében tanyáznak, egyáltalán nem látszott rajtuk semmiféle megilletődöttség, öt perc elteltével ugyanis nagy kő esett le a szívünkről a vendégszektorban, amikor egy bal oldali beadás az ötösnél találta meg egykori középpályásunkat, Nagy Dominiket, aki azonban szerencsére a kapu mellé lőtt. A túloldalon a mieink eredményesebben nyitottak, egy jobb oldalról érkező labdát Ryan Mmaee vett át, majd védőitől kissé szorult helyzetből, de ügyesen tudta a hálóba kotorni a labdát. A Honvédot ugyanakkor nem fogta meg a bekapott gól, csapatuk ment előre becsülettel, az első negyedóra végén pedig még videózásra is szükség volt egy, a tizenhatosunkon belül kialakult eset miatt. Mivel szeretett csapatuk nem kapta meg az általuk vágyott büntetőt, a kispesti szurkolók nemcsak bennünket vagy a Zete híveit (legalább manapság már egyenlő félként, nem pedig "csicska" státuszban kezelik odaát egerszegi barátainkat...), hanem az MLSZ-t is elég hangosan vették szájukra különböző jókívánságaik kifejezése mellett. Ezt követően viszont az égi áldás is egyre jobban rákezdett, amely miatt a játék is akadozott, rengeteg volt a szabálytalanság, a mieink pedig kifejezetten ötlet nélkül futballoztak. Fél óra után a piros-feketék egyik támadója a tizenhatosunk előterében esett nagyot, melyet szabadrúgással jutalmazott a bíró, a labdához pedig Zsótér Donát állt oda, aki védhetetlenül zúdított a kapunk bal felső sarkába (úgy látszik, cseppet sem hatotta őt meg az, hogy a lelátóról bizony többször is emlékeztettük őt lila-fehér múltjára). A kedvenceim az egyenlítő góltól talán egy kicsit észbe kaptak, mert nem sokkal később Marquinhos balról indította Tokmac-ot, aki a hazai büntetőterületre betörve hatalmas kapufával vetette észre magát. A játékrész vége azonban megint a vendéglátóinké volt, előbb Zsótér bombáját, majd egy közeli fejest is Dibusznak kellett védenie, így nem lehettünk túlságosan elégedettek a Ferencváros addigi produkciójával.

Noha Csercseszov edző biztosan hasznos tanácsokkal látta el az öltözőben szeretett csapatom játékosait, ennek nyomát eleinte nem láthattuk, sőt, korábbi csatárunk, Bőle Lukács lövésénél megint Dibusz Dénes hárított bravúrral, melynek hatására már a Tábor is a hálóőr nevét skandálta, nem véletlenül. A másik térfélen a mieink megpróbáltak mezőnyfölényt kialakítani, azonban ez helyzetekben sokáig nem mutatkozott, sőt, a második félidő közepén ismét Zsótér riogatott, ám a kapusunk ekkor is a helyén volt. A teljesítményünk idővel a szurkolásra is rányomta bélyegét, egyre többször lehetett hallani a szektorunkból is a Honvéd drukkereinek biztatását. Az utolsó negyedórára aztán a szakvezetésünk Pászka Lórándot is beküldte a pályára, a "kisgyermek" - legalábbis ahogy a néhány sorral mögöttem állók nevezték az éppen a kispestiek ellen debütáló védőnket - küzdőszelleme pedig mintha a többieket is felrázta volna. Előbb Ryan Mmaee löketét hárította Szappanos, hamarosan azonban rajta is túljutott a labda, amikor az ugyancsak csereként beálló Fortune Bassey szép mozdulattal tálalt Zachariassen elé, akinek három méterről sem sikerült betalálnia. Dühöngtünk norvég középpályásunk miatt egy sort, aztán egyre gyakrabban hangzott fel tőlünk a "Lőjetek egy gólt, szerezzetek örömet, küzdjetek értünk most!" rigmus. A kedvenceim pedig tovább harcoltak, különösen, ahogy alábbhagyott az eső, a ráadásban Laidouni fejesénél előbb ismét a piros-feketék hálóőre védett bravúrral, majd a kipattanóból a kapu előtt kialakult kavarodás után a bíró a szögletpontra mutatott, ahonnan pedig Tokmac csavarását követően több játékosunk fején is irányt változtatott a labda, melyet végül Zachariassen varázsolt valahogyan a hazaiak hálójába. A találat jutalma óriási hangrobbanás és ünneplés volt, még ha nem is követte akkora eksztázis ezt a gólt, mint amely januárban a magyar-portugál kézilabda-meccs utolsó másodperceiben történt. Persze az utolsó percben betalálni mindig édes élmény, pláne, amikor ez egy nagy riválisunk kárára történik. Ettől a kispestiek mind a pályán, mind a lelátón megtörtek, a játékosaik alig álltak fel a középkezdéshez, a hazai szektor döbbent csendje mellett pedig az éneklésünktől visszhangzott a stadion (pláne, hogy az öröm pillanataiban az ultráinknál még a dob is összetört), így hiába jutott a legvégén a Honvéd kecsegtető helyről szabadrúgáshoz, melyhez még Szappanos is megérkezett fejelni a tizenhatosunkon belülre, az ebből adódó lehetőséget ugyanakkor kivédekeztük, és a bajnokság, valamint az önbizalmunk szempontjából egyaránt nagyon fontos győzelmet arattunk.

A kispestiek elleni 2-1-es sikerünk nemcsak azt jelentette, hogy hosszú percekig éltethettük aranylábú fiainkat - különösen Dibuszt, aki nélkül ez a három pont szerintem nem került volna a zsebünkbe - a lefújás után, hanem győzelmünkkel nagyon közel kerültünk az újabb bajnoki címünkhöz. Olyannyira, hogy az üldözőink esetleges botlása esetén akár a következő fordulóban, az Újpest elleni győzelmünkkel matematikailag is bebiztosíthatjuk az aranyérmünket. Viszonylag sok mérkőzésen megfordultam már életemben, de a Fradi bajnoki címét (az NB II-t ne vegyük bele ebbe a kategóriába) helyszínen még nem volt módom ünnepelni ("csak" egy kupagyőzelmet a Vasas ellen, melyet azonban még szurkolói kártya nélkül, az angyalföldiek között is örök élménynek bizonyult végigizgulnom). A következő írásomból valószínűleg kiderül, hogy megvalósul-e számomra az említett kedvező csillagállás, mindenesetre régen ígérkezett előzetesen annyira érdekesnek egy derbi, mint az idei tavasz Fradi-Újpestje...

A képekért Barbinak jár ismételten köszönet! :)