Atlétikában is nemzeti ünnep volt augusztus 20.!

A magam részéről harmincöt éves koromig vártam arra, hogy kilátogassak egy atlétikában rendezett versenyre, dacára annak, hogy a sportág nagyobb eseményeit - persze leginkább az olimpiákat, esetleg a világ- és Európa-bajnokságokat is - azért hellyel-közzel követni szoktam a tévében, emellett pedig legalább heti rendszerességgel járok futni, bár ez utóbbi tevékenységem azért erős jóindulattal sem hasonlítható össze bármelyik hivatásos sportoló teljesítményével. :) Idén végre kézenfekvő lehetőséget találtam, hogy személyesen is tiszteletemet tegyem egy ilyen rendezvényen, mivel hazánk, ezen belül pedig Budapest atlétikai vb-t rendezhet - kezdettől fogva óriási büszkeségnek tartom, hogy ránk esett ez a megtisztelő választás, ezért már tavaly decemberben megváltottam jegyemet a verseny államalapításunk ünnepnapjára eső délutáni programjára.

Ebből is látszik, hogy hiába válik körülöttünk egyre kiszámíthatatlanabbá a világ, mégis igencsak előre bizalmat adtam ennek a történetnek, elvégre véleményem szerint Magyarország ilyen nagyszabású sporteseményt az én életemben már aligha fog vendégül látni, amennyiben pedig végül ezen számításom igaznak bizonyulna, hasonló élményekért bizony sokkal tovább kell majd utazni a Közvágóhíd HÉV-megállónál. Aztán ahogy közeledett 2023. augusztus 20-a, egyre lelkesebben számoltam vissza a napokat, ugyanis kalapácsvetőnk, Halász Bence kiváló formája miatt az ő döntőbe jutásában azért alappal reménykedhettem, ráadásul vele együtt női hétpróbázóink utolsó megmérettetésére is ezt az időpontot jelölték ki a szervezők, így joggal bizakodhattam abban, hogy a sok világsztár mellett a mieinknek is szurkolhatok a lelátóról, még akkor is, ha hazánk semmiképpen sem számít atlétikai nagyhatalomnak. Ezen várakozásaimban szerencsére nem csalódtam, így még az sem vette el a kedvemet az egésztől, hogy a BKK sajnos nem nőtt fel egy ekkora léptékű rendezvény lebonyolításával járó feladathoz (mivel a fővárosunk vezetése olyan, amilyen, talán túl naiv voltam, amikor azt feltételeztem, hogy az általuk működtetett szolgáltatás egyszer végre megüti majd az ilyenkor minimálisan elvárható színvonalat...), ezért a szokásos vasárnapi, tíz perces követési távolsággal közlekedő 1-es villamoson feltorlódott tömeg a nagy meleg hatására a zötykölődés mellé még egy rögtönzött szaunában is érezhette magát, persze amennyiben felfért egyáltalán a szerelvényekre. De akármilyen csapzottan vagy kissé megkésve is érkezett meg az ember, az átlagos sporteseményeken ritkán látott létszámú közönség áradata és a Nemzeti Atlétikai Központ impozáns látványa hamar elfeledtette bennem a fenti kellemetlenséget, pláne, hogy ilyen gyors beléptetéssel még nem sok stadionban találkoztam, ráadásul a büfék előtt, valamint a meglehetősen egyszerűen kivitelezett, de tiszta mosdókba történő bejutásért sem kellett közelharcot vívni, mely feltételek meglétéért a szervezőket feltétlenül elismerés és köszönet illeti.

A pályán a délutáni program a 100 méteres férfi síkfutás elődöntőivel indult, melyek során egy sajátos, általam eddig sosem tapasztalt körítést tapasztalhattam meg. Az már elsőre feltűnt, hogy arányaiban jóval több külföldi szurkolt a nézőtéren, mint a tavalyi úszó-vb-n, akik ráadásul előszeretettel vándoroltak egyik szektorból a másikba, és például amíg a barátnőm éppen a büfében tartózkodott, többen le is csaptak mellettem az ülőhelyére. Ennek nemcsak az lehetett az oka, hogy a szemközti lelátó nagyobb részét igen erős napfény érte, hanem vélhetően az is, miszerint a rövid futószámokat tőlünk jobban lehetett látni - cserében mi a női távolugrás fináléját követhettük jobb híján a kivetítőről vagy a közönség felhördüléseiből, ugyanis ők a túloldalon versenyeztek, rálátásunkat pedig nemcsak a velünk párhuzamosan elhelyezett, az ugrások távolságát mérő tábla, hanem a kalapácsvetők dobóköre is akadályozta. Mégsem volt problémánk a belépőnkkel (amely egyébként életem legdrágább sporteseményre szóló jegyévé vált), hiszen a futók előttünk tökéletes közelségben haladtak el, őket pedig odakint valahogy sokkal könnyebben lehetett a szemünkkel kísérni, mint a többi verseny résztvevőit. Pláne, hogy a számok nagy része egy időben zajlott, így a párhuzamosan zajló történéseket nem volt könnyű együttesen figyelni - ebben sietett segítségünkre a stadionban magyar nyelvű műsorközlőként közreműködő kommentátor, Hajdú B. István, aki a tőle szokásos alapossággal próbálta kiemelni számunkra a fontos eseményeket - ugyanakkor nélküle is megdöbbenhettünk azon a szabályon, hogy a futószámok rajtjánál kiugró sportolókat kizárással büntetik, amely a 100 méteres férfi síkfutás elődöntőjében egy dél-afrikai atlétát sújtott. Szerencsétlen dolog ez, hiszen a versenyzők éveket készülnek egy ilyen eseményre, melyet nyilvánvalóan semmivé tesz egy ilyen aprócska hiba, így az említett sportolót nem vigasztalhatta a közönség vastapsa sem - végül persze nélküle is kialakult a finálé mezőnye, javarészt amerikai és jamaicai futókkal.

Ezután hiába a hatalmasabbnál is nagyobb nevű és eredményekkel rendelkező sztárok, a női, majd férfi 1500 méteres síkfutók elődöntői már kevesebbünket hoztak lázba a nézőtéren, ugyanis időközben elrajtolt a kalapácsvetés fináléja is, így a lelátón helyet foglaló magyarokkal kis túlzással egy emberként vártuk Halász Bence bemutatkozását. Ott noha a lengyel Fajdek egy erős dobással kezdett, amely meg is ijesztett egy kissé mindenkit, Halász azonban a stadion ütemes tapsvihara mellett rögtön nyolcvan méternél is távolabb hajította a kalapácsot, ezzel megszerezve a vezetést és hangrobbanást kiváltva a nézőtéren. A hangulat hamarosan tovább fokozódott, amikor a női hétpróbázók versenyük befejezéseként a 800 méteres síkfutásban mérték össze erejüket - a mieink, Krizsán Xénia és Nemes Rita az előző hat számban emberfelettit nyújtva a hetedik, illetve a tizenegyedik helyen kezdték a megmérettetést, melyet futásukkal tovább fokoztak: előbb Nemes a "B-döntőt" magabiztosan, végig vezetve nyerte meg, míg a legjobbak között Krizsán eleinte stabilan haladt a negyedik helyen, majd az utolsó körben egy óriási hajrában előzte meg holland versenytársát, és végzett harmadikként. Lányaink iszonyatosan hajtottak, teljesítményüket pedig valószínűleg tovább fokozta a lelátóról feléjük sugárzó, szavakkal talán leírhatatlan hangorkán (mindent elárul erről, hogy ezalatt magam is alaposan berekedtem), így kis túlzással élve mindketten összeestek, miután átjutottak a célvonalon. Krizsán produkciója stílszerűen csaknem a kilencvenes évek Xénia-lázát idézte fel, elvégre beérkezését követően az eredményjelző tábla eleinte harmadik helyezését tüntette fel, így több tízezren kezdtünk elképesztően örülni a helyszínen abban a hitben, hogy végre megszereztük az első érmünket. Persze a hétpróba sorrendjének kialakítása kissé bonyolultabb az átlagosnál, így talán ennek is volt köszönhető, hogy Krizsán helyezését egy fél perc elteltével negyedikre korrigálták, ám ez semmit nem von le az ő érdemeiből. Ami biztos maradt, hogy Nemes Rita végül tizedik lett (tőle pláne nem számítottunk ilyen eredményre), így lányaink elképesztő ünneplésben részesültek tiszteletkörük alkalmából - teljesen megérdemelten, pláne, hogy ilyen, megalkuvást nem tűrő küzdőszellemet itthoni sportolóktól még nem sokszor tapasztaltam. Nos, amikor mondjuk bármely csapatsportágunk jeles képviselői panaszkodnak motivációs problémákról, célszerű volna levetíteni számukra Krizsán és Nemes versenyzését, ugyanis abból még abszolút kívülállóként is képes az ember erőt meríteni.

A hétpróbázóink ezzel olyannyira elvitték a show-t, hogy a műsorközlő bejelentése nélkül fel sem tűnt volna számunkra Halász Bence második, érvénytelen kísérlete, a harmadik alkalommal viszont újra extázis uralkodott a nézőtéren, Halász ugyanis ekkor nyolcvanegy méter fölé jutott. Ezt követően érkezett a hidegzuhany, néhány perc elteltével ugyanis kalapácsvetőnk legjobb dobását elvették - mint utóbb kiderült, az egész mögött a lengyelek óvása állt, akikről ezen a délutánon bizonyosan nem lehetett a sportszerűség szobrát megformálni. Sosem tudjuk meg, hogy az utóbbi eredmény érvényessége milyen hatást gyakorolt volna Halász Bence versenytársainak lelkiállapotára - így viszont a negyedik sorozatban döbbenten figyelhettük, hogy a lengyel Nowicki, majd a finálé legjobb dobásával az egyébként külsőre egy favágóra, esetleg Csercseszov edző fiatalkori énjére hasonlító, amúgy kifejezetten szimpatikus kanadai Katzberg is megelőzte kedvencünket. Bár Halász ötödik, majd hatodik kísérlete is nyolcvan méter körül sikerült, vezetését már nem volt képes visszavenni, ugyanakkor hála Istennek őt sem előzték meg, így egy kifejezetten lelkes hazai közönség előtt ünnepelhette bronzérmét (kár, hogy a medál hivatalos átadására csak másnap délután került csak sor, melynek alkalmából munkahelyi kötelezettségeim miatt nem tudtam részt venni). Teljesítménye egy kicsit elhomályosította a női távolugrás, majd a férfi 10000 méteres síkfutás döntőit, ahol a szerb és ugandai sportolók által aratott győzelmek felett gyorsan napirendre tértünk (bár a világbajnokság kabalaállata által bemutatott transzparensen felbuzdulva alaposan megtapsoltuk a hosszú távon utolsóként, körhátránnyal célba érkezőket, elvégre ők is mindannyiunk legjobb formájánál is sokkal tempósabban haladtak), aztán egy rövid szusszanás után végül a fő attrakció, a 100 méteres férfi síkfutás döntőjére koncentrálhattunk. A finálé résztvevői a stadion néma csendje mellett lezajlott első, szabályos rajt után bámulatos tempót diktáltak, de közülük is kiemelkedett az Egyesült Államok sprintere, Noah Lyles, aki ezzel a Föld nevű bolygó leggyorsabb emberévé vált. Érdemes megemlíteni, hogy a második helyen is amerikai versenyző végzett, így az USA sportolói kifejezetten elégedettek lehettek produkciójukkal ezen a vasárnapon.

A délután elmúltával így nagy megelégedéssel várhattuk a párommal az esti tűzijátékot a belvárosi Duna-parton, ugyanis a nemzeti ünnepen nemcsak hazánkra, hanem az atlétáinkra is hatalmas büszkeséggel gondolhattunk. Mivel különösen a Fradi utóbbi időben jellemző, nem éppen acélos szereplése miatt aligha számítottam az idei évben örökké emlékezetes sportélmény átélésére, ezért rendkívül hálás vagyok a Sorsnak, hogy Halász Bence, Krizsán Xénia vagy Nemes Rita óriási sikereit a helyszínen izgulhattam végig, ugyanis ezeket talán életem végéig is fel tudom majd idézni - remélem, hogy a vb hátralévő részében a magyar csapat a távollétemben továbbra is remek teljesítményekkel fogja megörvendeztetni honfitársainkat.