Amikor nem jó adni

Munkahelyi elfoglaltságaim miatt az utóbbi években nem igazán tehettem meg, hogy szerda esténként meccsélményekkel lepjem meg magamat. Az idei szezonban azonban ritka kivételként kötélnek álltam, amikor egy nagyon kedves barátom kért arra, hogy tartsak vele a Magyar Kupa döntőjére - persze nemcsak a kiváló társaság, hanem a Fradi részvétele is elősegítette, hogy ezúttal a helyszínen biztathassam kedvenceimet a Paks ellen vívott és a Puskás Arénában rendezett finálé alkalmából.

A párosítás mindenesetre rajtunk kívül rengeteg szurkolótársunk érdeklődését keltette fel, így a stadion irányába tartva jó érzéssel vegyülhettem el abban a hömpölygő emberáradatban, melyhez hasonló tömeget a mieink mérkőzései előtt személyesen eddig talán csak a tavalyi Európa Liga-nyolcaddöntőnk visszavágóján tapasztalhattam. Mivel az atomvárosiak sikeréért szorítók is sokan jelentek meg a Puskás Arénában, a válogatott találkozókat idéző Nélküled, majd a Himnusz éneklését követően a csapatok a kupadöntők történetében új rekordnak számító közel ötvenkétezer néző előtt feszülhettek egymásnak - így életem eddigi legnagyobb nézőszámú Fradi-meccsének megkezdésekor abban reménykedtem, hogy a papírforma mellett éppen a Magyarországon szokatlan körítés segítheti majd kedvenceimet a győzelemhez. A hangulatról mindenesetre a Tábor már az elején hatalmas pirotechnikai bemutatóval és tűzijátékkal gondoskodott, utána pedig a kezdeti lelkesedésből fakadóan három-négy rigmusunk is elementáris erővel szólt. A pályán a mieink a maguk módján próbálták meghálálni a lelátóról feléjük áradó bizalmat, így az első húsz percben szinte teljesen a tizenhatosuk előterébe kényszerítettük a Tolna vármegyeieket. Támadásaink kibontakoztatásában elsősorban a két szélső középpályásunk, Adama Traoré és Marquinhos jeleskedett, előbbi kétszer tüzelt kapura, míg brazil játékosunk passzát Abu Fani lőtte el, a paksi hálóőr, Szappanos Péter ugyanakkor valamennyi próbálkozásunkat hárította. Ha pedig már az atomvárosiak kapusa is tehetetlennek bizonyult, akkor pedig a kedvenceim tévesztettek célt, Marquinhos szépségdíjas tekerésével például csak centiket tévedett, de hamarosan nemcsak a kihagyott helyzetek, hanem amiatt is bosszankodtunk a nézőtéren, hogy az atomvárosiak nem éppen szimpatikus vezetőedzője, Bognár György taktikai változtatása révén a félidő második részében a Fradi lendülete kezdett fokozatosan elpárologni. Sőt, a Tolna vármegyeiek néha még kontrákat is vezettek, az egyik ilyen, egy szögletünk után, majd egy térfelünkön eladott labdát a paksiak majdnem zavartalanul vezethették rá a hálónkat védő Varga Ádámra, de az utolsó pillanatban az egyik védőnk szerencsére tisztázott. A mozdulatot követően az atomvárosiak egyik támadója el is terült a büntetőterületünkön belül, a stadion kijelzőjén pedig rögtön felvillant a videóbíró vizsgálatára vonatkozó tájékoztatás. A közelmúlt játékvezetői ténykedéséből kiindulva joggal csendült fel a szektorunkból az MLSZ szexuális irányultságát firtató dallam, ám kisvártatva örömmel vehettük tudomásul, hogy végül a mieink kaptak tizenegyest egy túloldalon elkövetett szabálytalanságért. A büntetőrúgáshoz Varga Barnabás állt oda, akinek lövését ugyanakkor Szappanos bravúrral hárította, ahogy néhány perc elteltével csatárunk közeli ziccerét is kivédte. A barátom nem véletlenül jegyezte meg, hogy a szövetségi kapitányunk a végén a "Dibusz vagy Gulácsi kezdjen?" kérdést a Tolna vármegyeiek kapusának nevető harmadikként kiválasztásával fogja megoldani, Szappanos ugyanis a paksiak ellen vívott tavaszi hazai mérkőzésünkhöz hasonlóan remek teljesítményt nyújtott... A játékrész hajrájában aztán Varga Ádámnak is akadt dolga, de ekkor a meccs fordulópontjaként inkább az tűnt, amikor a középpályánál teljesen üresen meginduló Adama Traoré-val szembeni szabálytalanságáért a bíró az atomvárosiak színeiben pályára lépett Vécsei Bálintot piros lappal jutalmazta. Emiatt a mérkőzés képe alapján alappal bizakodhattunk abban, hogy a második félidőben az emberelőny birtokában kedvenceinknek már könnyebb feladat lesz megtörni a Tolna vármegyeiek ellenállását...

...ezen várakozásunkban azonban csalódnunk kellett, ugyanis a szünet után a mieink támadójátéka visszaesett, az addigi dominanciánkból pedig a meddő mezőnyfölény maradt meg. A barátom szerint ennek indoka a paksiak védekezőbb taktikára váltása lehetett, melyben lehetett igazság, mert az atomvárosiakban még kevésbe volt benne a gól, mint a Fradiéban. A drukkereink többsége azonban nem az okokat kereste, hanem fokozatosan egyre csalódottabbá vált, amely a szurkolás hangerejében bizony megnyilvánult. "Szedjük már össze magunkat a pályán és a Táborban is" - üvöltötte indulatosan a "kápó" a megafonba, és noha a kedvenceimtől a távoli lövéseken kívül nem láttunk sokat, a "Drága Fradi, a csapatom..." kezdetű rigmus, némi Újpest-szidás, majd a túloldalon csereként beküldött Böde Dániel éltetése azért javított a hangulatunkon. Még akkor is, ha az atomvárosiak kíméletlen belépőjét követően kulcsemberünket, Habib Maiga-t is elveszítettük sérülés miatt, akinek helyére beálló Stjepan Loncar ugyan átmenetileg felkavarta a pályán az "állóvizet", de néhány távoli lövésen kívül csak Varga Barnabás fejesét tudtuk helyzetünkként feljegyezni, csatárunk próbálkozása alkalmából azonban Szappanos résen volt. Támadónk tavasz végi formája aggasztó lehet a nemzeti tizenegyünk jövőjére nézve (nem szeretném megbántani válogatottbeli csatártársát, Ádám Martint, de a Dél-Koreában pallérozódó játékos dicséretes küzdőszelleme ellenére sem üti meg azt a szintet, melyre bármelyik más, Európa-bajnokságon szereplő csapat első számú támadója képes...), ugyanakkor Sztankovics edző feltételezhetően nem ezért, hanem amiatt hozhatta le Vargát, mert a hetvenötödik perc környékén egy atomvárosi kontra során Abena és Böde párharcában a Tolna vármegyeiek csatára egy feleslegesnek tűnő becsúszás után a földön maradt, melyért a bíró suriname-i védőnket második sárga lappal leküldte a pályáról, így a csapatunk valamennyire átszervezésre szorult. Ekkor már a szurkolásunk ereje sem nyomhatta el a mieink számára fenntartott lelátórészről szórványosan érkező füttyszót, az elégedetlenséget pedig a hajrában jobb híján a csereként érkező Zachariassen próbált elnémítani: amíg első kísérletét Szappanos még mentette, második alkalommal norvég középpályásunk végre túljárt a paksi hálóőr eszén is, csak sajnos lesen állt, amikor a hálóba talált... Ezért hiába gyúltak örömtüzek a nézőtéren, a rendes játékidő végén 0-0 maradt az állás, mellyel alsó hangon további fél óra várt még ránk a döntőből.

Túlzás volna azt állítani, hogy a hosszabbítást kitörő örömmel fogadtam volna a másnap hajnali munkakezdésem miatt, de az ebből eredő rossz érzésemre még egy lapáttal rátett, amikor a ráadás első perceiben a Tolna vármegyeiek a "semmiből" (illetve mi másból, mint egy szögletből?) vezetést szereztek. Ilyen a futball: a kihagyott büntető és az eltékozolt emberelőny még akkor is megbosszulhatja magát, amennyiben az ellenfél a meccs nagy részében a kapunk közelébe sem kerül. Különösen igaz ez az állítás, ha tálcán kínáljuk nekik a lehetőséget... Noha majdnem fél óránk volt még az egyenlítésre vagy akár a fordításra, kedvenceimet nyilvánvalóan mélyütésként érte a bekapott találat, mely terhet már végig kellett cipelniük a hátralévő időben a teljesen felspannolt paksiakkal szemben - ugyanis hiába váltotta a második félidő végén pályára küldött, ugyanakkor gyengébb napot kifogó Lisztes Krisztiánt Edgar Szevikjan, az örmény középpályásunk és a még mindig kiválóan futballozó Adama Traoré vezérletével sem sikerült egyenlítenünk, pedig afrikai támadónk egyik beadása az atomvárosiak ötösén belül találta meg Kenan Kodro-t, aki azonban fölé bombázott. Ekkor már - némi kritikaként - a "Harcoljatok!" rigmus szólt tőlünk a mieinknek, de végül a Fradi helyett a Tolna vármegyeiek küzdése fizetődött ki, hiszen a százhuszadik percben úgy szereztek labdát egy szögletünk után, hogy a kedvenceim minden mindegy-alapon már Varga Ádám is megérkezett a paksi tizenhatoson belülre, akit ezáltal egykori játékosunk, Haraszti a térfelünkön zavartalanul végigszáguldva előzött meg és bombázott közvetlen közelről a hálónkba.

Lehet, hogy a végeredmény a mérkőzés képéhez képest így igazságtalanul alakult, mindenesetre az atomvárosiak 2-0-ás győzelmükkel történelmük első kupagyőzelmét érték el, ezért a lefújást követően rögtön haza is indultam a stadionból, mivel ahogy négy éve a kispestiek, úgy 2024-ben a Tolna vármegyeiek ünneplésére sem voltam kíváncsi. Olyannyira, hogy még a csapatunk köszöntését sem vártam meg, de erre remélhetőleg vasárnap, az Újpest elleni utolsó bajnoki meccsünkön lesz még módom - hátha a kedvenceim addig túlteszik valahogy magukat ezen a vereségen és visszatérnek a tavasszal szokásos formájukhoz. Talán nekik ígérkezhet ez nehezebb feladatként, mert szurkolóként fel tudom úgy is fogni az egészet, ahogy Nick Hornby írta le Fociláz című könyvében: az ilyen rossz élmények adnak értelmet a többinek, és pontosan ezért képes az ember később még jobban örülni egy sikernek. Bízom benne, hogy utóbbira minél hamarabb sor kerül majd!