Amikor a székelyek nem viccelnek

Előbb-utóbb helyére kerülnek a dolgok az életben - elsőre ez jutott eszembe, hiszen az eddig legtöbb bajnoki címet szerzett Fradi jégkorongozói az idei szezonban a kilencvenes évek óta első alkalommal harcolták ki a döntőbe jutást a (hivatalosan itthoni székhelyű regionális, de valójában magyar) jégkorong-bajnokságban. Ellenfelünkként a Sors pedig Székelyföld Athletic Bilbaoját, a csíkszeredai hokisokat sodorta utunkba, így a nemzet csapata, valamint az erdélyi magyar közösség egyik, méltán híres jelképe közötti párharc valamelyik hazai mérkőzése érdekes összecsapásnak ígérkezett számomra is.

Ezen a kedd estén a párosítás első felvonására került sor a Pesterzsébeti Jégcsarnokban (bevallom, a pálya kissé kietlen elhelyezkedésének is köszönhető, hogy hosszú évek után először jártam hokicsapatunk meccsén), melynek fából készült, talán a skandináv falvak és kisvárosok jégkorongosainak otthonát idéző lelátója a fináléhoz méltó módon meg is telt, amely kilencszáz szurkolót jelentett. Utóbbi szót nem véletlenül írtam, a zöld-fehér táboron kívül Csíkszeredáról is érkeztek fanatikusok a hétköznapi időpont és a Budapest-Székelyföld távolság ellenére is. Ennek megfelelően jó hangulatban kezdődött a rangadó, amelynek a kedvenceim voltak inkább az esélyesei, hiszen a Ferencváros az alapszakaszt, valamint a középszakaszt is megnyerte, a negyeddöntőből és az elődöntőből pedig fölényes mérleggel, száz százalékos teljesítménnyel lépett tovább. Ehhez képest az erdélyieknek a döntőbe jutáshoz mind a Brassó, mind az Újpest ellen meg kellett szenvedniük.

Lehet, hogy a csíkszeredaiak rögös útja is hozzájárult ahhoz, hogy a vendégek jóval harapósabban kezdték a mérkőzést, mint a mieink, akiket talán kissé elkényelmesíthetett a rájátszásbeli magabiztos győzelmi sorozat. Az különösen szembeötlő volt, hogy játékosaink az első perctől nem tudták feltörni az ellenfél védelmét, tiszta lövőhelyzetig emiatt alig jutottunk el. A székelyek az ellentámadásokra próbáltak építeni, ráadásul eredményesen, ugyanis egy támadó harmadban elvesztett korongunk utáni kontrából hamar bevették a Fradi kapuját. Sőt, néhány perccel később kettőre növelte előnyét a Csíkszereda, ellenfelünk a szélről játszotta be a korongot, amelyet az erdélyiek egyik támadója védhetetlenül bombázta a hálóba. Ezután is lüktető, mozgalmas maradt a játék, amelyet tükrözte, hogy az első tíz percben még egy gól esett, egy vendégkapu előtti tömörülés végén kanadai támadónk, Brandon Walls szépített (ahogy ez tavasszal szokás, megszólalt a találataink után a Freed from Desire-dal, bár biztosan nem ez magyarázza, hogy még egy diszkógömböt is felfedeztem a csarnokban). Innentől az első harmadban inkább a védekezés dominált mindkét oldalon, a dudaszóig egy-egy nagy ziccer maradt még ki itt és ott is. Ekkor még a lelátó hazai oldalán is bizakodhattunk, hangosan szóltak a rigmusok (a csíkszeredai szurkolók egész meccsen észrevehetően biztatták az övéiket)...

...és a hangulat csak fokozódott, amikor a második harmad kezdetén egy feltüzelt Fradi lépett jégre. Roczanov Dezső góljával előbb egyenlítettünk, majd hamarosan Pavuk Attila szerencsés találatával már nálunk volt az előny. Utóbbi gólt magyar játékosunk szinte nullszögből lőtte, amely a székelyek kapusáról csorgott be, szerencsés találat volt, az biztos. Az viszont már kevésbé volt szerencsés, hogy a szeredaiak az ellentámadásból egyenlítettek (sajnos a mieink nem álltak fel rendesen a gólöröm után, némi fegyelmezettséggel simán meg lehetett volna akadályozni ezt a gólt...), amely lelkileg megfogta a csapatot. Olyannyira, hogy az ellenfelünk néhány percen belül kétszer is betalált, így a harmad közepére már 3-5 állt az eredményjelzőn. Ekkortól kezdve alig láttunk értelmezhető támadást a részünkről, bár hátul stabilabbakká váltunk egy kapuscsere folytán (sajnos elkelt), a Csíkszereda azonban így is felülmúlta a játék minden elemében csapatunkat. A lelátón is halkabb lett a ferencvárosi oldal, a vendégek pedig rigmusban kifogásolták, hogy csak nyolcvan jegyet kaptak az összecsapásra (egy kissé a győri női kézilabdacsapat szurkolóinak viselkedésére hasonlított a reakciójuk, legalábbis mintha mi gondoskodnánk, esetleg a klubvezetésünk tehetne arról, hogy hány férőhelyes a hazai pályánk - persze akár az összes jegyet odaadhattuk volna nekik, lehet, akkor is találtunk volna fanyalgókat részükről, végül is a fővárosi ellenfelekkel korábban is késhegyre menő csatákat vívtak, panaszkodásban pedig mi, magyarok jó eséllyel ott tanyázunk a világ élmezőnyében).

A harmadik harmad előtt így a csodában bízhattunk, jegyeztem meg a meccsre velem együtt kilátogató munkatársamnak, amely viszont elmaradt. Bár a védekezésünk eleinte feljavult az utolsó játékrészre, azonban azt már nem sikerült megakadályozni játékosainknak, hogy a vendégek olykor verekedést provokáljanak ki a jégen, amely ekkor több szeredai emberelőnyhöz is vezetett. Az egyiket épphogy kivédekeztük, ám amire rendeztük volna sorainkat, egy távoli lövés után ellenfeleink hatodszorra is a kapunkba találtak. Ezzel eldőlt minden, az erdélyiek drukkerei ismételten vígan énekelhették a "Piszkáld ki..." kezdetű nótájukat, bár a Fradi ezt követően mindent egy lapra feltéve rohamozott, gólt is szereztünk, amelyet azonban a bírók videózás után érvénytelenítettek. A végén a kapust is lehoztuk, emberelőnybe is kerültünk, tiszta gólhelyzetet ugyanakkor így sem sikerült kialakítanunk, egy elvesztett korong utáni ellentámadás végén pedig a Csíkszereda újra betalált, 3-7 lett így a vége.

Súlyos vereséget szenvedtünk, azonban jégkorongozóinknak megállásra nincs idő, hiszen másnap ismét hazai pályán, majd hétvégén idegenben újabb két mérkőzés következik, a bajnoki címhez viszont a kudarc miatt Székelyföldön is hozni kell legalább egy meccset, amely sem az alapszakaszban, sem a középszakaszban nem sikerült a fiúknak. Talán majd most... vagy csak a kincstári optimizmusom szólalt meg?