Álom helyett kiábrándító valóság

A Fradi futballistái és szurkolótábora számára az idei év 2023-hoz hasonlóan indult, ugyanis a bajnoki mérkőzéseink sorozata mellett a nemzetközi kupasorozatban egy oda-visszavágós párharc is várt kedvenceimre. Persze ezen történetnek akadt azért némi szépséghibája: tavalyhoz képest már nem az Európa Liga legjobb tizenhat csapata között léphettünk pályára, hanem az eggyel alacsonyabban jegyzett EKL nyolcaddöntőjébe jutás volt a tét, ráadásul ellenfélként sem a Leverkusen-t vagy egy hasonló szintű csapatot, hanem "csak" az előzetesen a mieinknél csak némileg erősebbnek tűnő görög Olympiakosz-t sodorta utunkba a Sors - talán éppen utóbbi körülmény miatt tekinthettek játékosaink, szakmai stábunk és a drukkereink felfokozott várakozással erre az alkalomra, elvégre ezúttal a jelképesnél több esély mutatkozott arra, hogy egy magyar együttes közel negyven év után tavasszal végre ne csak részvételével, hanem sikerével is megtiszteljen egy nemzetközi kupafordulót.

A lelkesedést aztán még tovább fokozta, hogy a Fradi az Európai Konferencia Liga legjobb tizenhat közé kerüléséért vívott rájátszásának első meccsén Pireuszban egy óráig egyenrangú félként bizonyult a hazaiakkal, és noha a hajrában a hellének nagy nehezen kiharcoltak velünk szemben egy szűk, egygólos előnyt, a párharc megfordítása a kezdeti magabiztos fellépésünknek, valamint az ezt követő hétvégi NB I-es mérkőzésünk halasztásának és az ebből eredő rövid pihenő lehetőségének köszönhetően mégsem ígérkezett megoldhatatlan feladatként. Ennek megfelelően - a visszavágót megelőzően a focistáink és Sztankovics edző által hangoztatott, komoly álmodozással teleszőtt fogadkozásoktól is tüzelve - kezdésre huszonegyezren gyűltünk össze otthonunkban, ahol ekkora nézőszámmal kedvenceim meccsén még nem találkoztam (sőt, előfordulhat, hogy többen voltunk az eddigi stadioncsúcsomként számító 2016. őszi magyar-andorrai válogatott mérkőzésnél is). A csapatok kiérkezésekor a közönség kedvét még az sem szegte, hogy a Tábor koreográfiáját az erős szél egy kicsit megtépázta, ugyanis az első néhány rigmus még elementáris erővel szólt a zöld-fehér hívek részéről, emellett pedig a vendégszektor is megtelt a görögök fanatikusaival, akik ugyancsak hallatták hangjukat, még ha nem is olyan vehemenciával, mint amennyire tőlük - a világhálón fellelhető videókban látottak alapján - számítottam.

A kezdés után azonban döbbenten szemlélhettük azt, hogy az Olympiakosz alaposan felkészült a mieinkből - a pireusziak majdnem a középpályáig tolták fel a védővonalukat, amely nagyon nem ízlett a Fradinak, elvégre az NB I-es ellenfeleink - játékosaik minősége miatt - egészen más taktikát választanak velünk szemben, így mi, szurkolók is csak szezononként néhány alkalommal tapasztalhatunk hasonlót. A vendégek azonban nem elégedtek meg ennyivel, hanem a kiváló formában lévő Abu Fani-ról, Marquinhos-ról vagy Varga Barnabásról külön őrizettel gondoskodtak, szinte teljesen kikapcsolva ezzel a felsorolt kulcsjátékosainkat. Persze az említetteken egyáltalán nem lepődhettünk meg, elvégre a hellének szakmai munkájáért ezen az estén a tavaly tavasszal még a Sevilla-val az eggyel magasabban jegyzett nemzetközi kupában győzedelmeskedő Mendilibar edző felelt, azt viszont mindenképpen bosszankodva élhettük meg a lelátón, hogy kedvenceim ezért már a meccs elejétől leginkább saját térfelükre szorultak, mivel onnan egyszerűen nem tudták kihozni a labdát. Ez a lelátó hangulatára is rányomta a bélyegét, hiába próbálkozott a B-közép egész stadionos rigmusokkal, az ülőszektorokban helyet foglaló drukkereink valahogy nem lelkesedtek be a játéktéren látottaktól. Pláne, hogy negyed óra elteltével a görögök szögletekből, majd beívelésekből is veszélyeztettek, mely kísérletek ugyan elakadtak Dibuszban vagy valamelyik védőnk blokkjában, de az Olympiakosz fölényének köszönhetően a mieink a célként kitűzött továbbjutástól percről-percre egyre távolodtak. Fél óra után a vendégek csaknem a szívbajt hozták ránk, amikor félresikerült hazaadásaink után kétszer is kapunk közvetlen közelében kerültek helyzetbe, de az első alkalommal a fejesük, majd a bal oldalról leadott lövésük is szerencsére célt tévesztett. Ezekre a Fradi csak távoli és veszélytelen próbálkozásokkal válaszolt, amely nem is alakulhatott másként, mert három jó passznál többet nem igazán láthattunk játékosainktól, így a Tábor "Hajrá Ferencváros, ma újra győzni kell" rigmusa már akkor magasabb hangerőre váltott, amikor a kedvenceim a görögök térfelének közepén jártak. De nemcsak ez árult el sokat erről a mérkőzésről, hanem az is, hogy az első kapura lövésünket a téli szünetből Fehérvárról érkező Kenan Kodro a középpályáról eresztette meg, amely azonban csemege volt a hellének hálóőre számára. A hajrában aztán sem a bosnyák támadónk, sem csapattársai nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a videóbíró az Olympiakosz egyik beívelése után a tizenhatosunkon belül szúrt ki egy kezezést - mivel a mieink nem reklamáltak túlzottan nagy vehemenciával, az emiatt megadott büntető miatt még a játékvezetőre sem tehettünk igazán szemrehányást. Az élet nemcsak a bíró szidalmazásának "örömét" vette el tőlünk, hanem a döntetlen állást is, mert a tizenegyest a vendégek magabiztosan értékesítették, ezért a futballisták a szünetben már a hazai oldalról érkező füttykoncert kíséretében vonulhattak pihenőre.

A második félidőre Sztankovics edző Makreckis és Pesics becserélésével próbálta felrázni a kedvenceim játékát - a marokkói védő és a szerb csatár valamennyit lendített a teljesítményünkön, mivel a Fradi hamarosan két veszélyes beadással is jelentkezett, középen azonban a mieink mindegyikről épphogy lemaradtak. A meccs összképe azonban változatlan maradt, így sajnálkozva jegyezhettem meg a barátnőmnek, hogy Varga Barnabás sem képes segíteni rajtunk, ha alig kap labdát. Védőnk, Ibrahim Cissé fejét ugyanakkor megtalálta a játékszer egy szögletünk után, aki közvetlen közelről célzott a kapu mellé - ha ebből a szituációból sem sikerült betalálnunk, akkor mi kellett ezen az estén a Fradinak? Ahogy telt az idő, az oldallelátó egyre ingerültebbé vált, és a B-közép szurkolásának fokozatos akadozásával egyre inkább az elégedetlenség hangjai jellemezték a nézőtér hangulatát (bár negyed órával a vége előtt az egész stadionos sálerdő kívülről biztosan remekül nézett ki). Pedig a drukkerek hirtelen kritikáinak kereszttüzébe került szakmai stábunk Ramírez-t is bevetette, aki bár szabadrúgáshoz nem jutott, de egy beadással megtalálta Varga fejét, aki azonban nem élt az előtte kínálkozó lehetőséggel. Az utolsó tíz percben aztán az addig kényelmes görögök többször is a büntetőterületünkön belül tüzelhettek, Dibusz azonban valamennyi esetben résen volt, hálóőrünk bravúrjai viszont nem érdekelték a közönség egy részét, akik ekkor már elindultak hazafelé. Ők már nem láthatták, amikor a hosszabbítás perceiben Samy Mmaee fejesével egyenlíthettünk volna, labdája azonban épphogy a hellének kapuja fölé szállt, de ha a hátvédünk sikerrel jár, akkor sem változtat azon, hogy az Olympiakosz továbbjutása ezen a mérkőzésen egyáltalán nem forgott veszélyben, amely bizony nem túl hízelgő a kedvenceim produkciójára nézve, elvégre papírforma ide vagy oda, mégsem egy világverő együttes volt az ellenfelünk...

Ezért a lefújás után a vendégszurkolók joggal ünnepelhették csapatukat, a Fradit pedig a "Mi akkor is bajnokok leszünk" örökbecsűvel és némi Újpest-szidással köszöntöttük - stílszerűen, ugyanis innentől nincs mese, ahogy a vasárnapi derbit, úgy az NB I-et is meg kell nyernünk, ráadásul az esetleges botlásainkat a tavasz folyamán már nem lehet mentegetni a sorozatterhelés miatti fáradtsággal... Mindenesetre a meccs tapasztalatai felvetik bennem azt a kérdést, hogy mennyire reális a klubvezetésünknek a BL főtáblájáról álmodoznia, amennyiben a valóságban nincs esélyünk egy olyan riválissal szemben, akikhez hasonló erejű ellenfelet vagy ellenfeleket szükséges a mieinknek két vállra fektetniük ezen cél elérése érdekében.