A rangadók is fejben dőlnek el

A sorsolás szeszélye a Magyar Kupa negyeddöntőjében kedvenc csapatomnak éppen a bajnoki cím megszerzéséért folytatott küzdelem szempontjából az egyetlen riválist, a Vidit sodorta útjába ellenfélként. Ennek megfelelően ha már az "álomdöntő" nem is jöhet össze májusban, a párosítás az egyik legkiélezettebb tavaszi csatának ígérkezett, így természetesen ott volt a helyem egy fárasztó munkanap után is a lelátón.

A mérkőzést a zöld-fehérek várhatták optimistábban, ugyanis a kissé gyengébb tavaszi kezdést követően az NB I elmúlt három fordulójában nagy arányú győzelmeket arattunk a tabella második feléhez tartozó ellenfeleinkkel szemben. Ehhez képest a székesfehérváriak meglepetésre jó pár pontot hullajtottak már el tavasszal, így a Ferencváros nyolcpontos előnye miatt azzal vághattak neki a kuparangadónak, hogy a szezon egyetlen trófeáját nagy eséllyel csak ezen sorozat megnyerésével szerezhetik meg, mely célhoz minden idegenben lőtt gól, esetleg egy vendégként elért siker közelebb vihette volna a piros-kékeket.

Tíz perccel a kezdés előtt értem a stadionhoz, de sokat nem kellett sorban állnom a jegyért (talán a hétköznap délután, Tél tábornok váratlan visszatérése, esetleg a borsos jegyárak tehetnek erről), így már hat órakor bejutottam a lelátóra, ahol a meccs előtt híres szurkolónkra, a nemrég elhunyt Koós Jánosra emlékezhetett a mintegy hétezer fős közönség. Aztán útjára indult a labda is, az első percekben a széleken keresztül próbálta a Fradi megbontani a vendégek védelmét, azonban gólt első akciójából mégis a Vidi ért el. Egy bal oldali szabadrúgás után Juhász Roland valamennyi játékosunknál magasabbra emelkedett, és a tehetetlen Dibusz Dénes mellett a jobb felső sarokba fejelte a labdát. A találat egy kis zavart okozott kedvenceim játékában, bár ez a lelátón nem érződött, a Tábor ezúttal is remek hangulatot teremtett. A pályán parázs légkörben zajlott az összecsapás, többször is egymásnak ugrottak a játékosok előbb egy vélt vagy valós színészi teljesítmény (talán Lazovics távozása után is maradt még élet a fehérvári színjátszó-szakkörben), majd egy-egy keményebb szabálytalanság következtében, bár ezek szerintem hozzátartoznak egy rangadóhoz. A csontzenét először a Vidi játékosai kezdték, amelyre a szurkolók válasza nyilván a fehérváriak származásának, vagy éppen édesanyjukkal való viszonyuk emlegetése lett, bár akadt drukkertársam, aki hozzátette, hogy "a bíró is megérdemli ugyanezt", Solymosi játékvezető ugyanis a mérkőzés ezen szakaszában látványosan nem volt képes csillapítani az indulatokat. Igaz, meg kell jegyezni, hogy a mi oldalunkról a védekező középpályás Haratyinnak is volt azért az első játékrészben nem egy, a durvaság határát súroló belépője.

A félidő derekán aztán a zöld-fehérek átvették a kezdeményezést, amely elsősorban a bal oldali középpályánk, különösen az ekkor kiválóan futballozó Ivan Petrjak érdeme volt. Előbb az ő beadását kellett a piros-kék védőknek jócskán a büntetőterületen belülről kivágniuk, azonban néhány perccel később már ők sem tehettek semmit, egy szélről kanyarodó labdát a tavasszal remek formában játszó Gorriarán fejelte Kovácsik Ádám hálójába. Az első játékrész végén a vezetést is megszerezhette volna a Fradi, Petrjak beadása után Szihnyevics a kapu közvetlen közeléből fejelt mellé, pedig a vendégek kapusa ezúttal is verve volt. A téli szünetben érkezett fehérorosz támadó ezen kívül szinte végig észrevétlenül futballozott, így az eddigi tapasztalatok tükrében nehezen érthető, hogy a szakvezetésünk miért pont rá számít első számú csatárként.

A második félidő pontosan úgy kezdődött, mint az első játékrész, kedvenceim a pálya két szélére helyezték a hangsúlyt, hazai csapatként igyekeztek átvenni a kezdeményezést, amit Gorriarán lesgólja is mutatott. A vezetést ugyanakkor ismét a Vidi szerezte meg, egy jobb oldali szabadrúgásból Vínicius fejjel volt eredményes. Az esethez hozzátartozik, hogy néhány perccel korábban sérülés miatt Rebrov edző kénytelen volt védelmünk oszlopát, a hórihorgas Dvalit lecserélni, ami nem segítette helyzetünket ezen a téren, bár így is kifejezetten bosszantó volt, hogy újfent rögzített, ezáltal tanulható szituációból kaptuk a gólt... Ezt követően a fehérváriak percei következtek, többször is kontrából próbáltak támadásokat vezetni, azonban ha a védelmünket a levegőben ezen a délutánon meg is tudták verni, a földön viszont stabilak maradtunk. Emiatt, valamint ellenfelünk jó védekezése folytán sok helyzetet nem is láthattunk ezután, főleg mezőnyjáték folyt. A szurkolás ennek ellenére is élvezhető maradt, talán a piros-kékek oldaláról tűnik csak fel az ultrák fájdalmas hiánya (nem kedvelem őket, de csak remélni tudom, hogy a klubvezetésük a következő idénytől legalább a címerben feltünteti a Videoton nevet, hátha emiatt a kemény mag kiegyezne a tulajdonosukkal és újra hangulatot csinálna a lelátón). A végére még Böde Dani is beállt, így már két elég magas csatárunk veszélyeztethette a vendégek kapuját, ennek ellenére számomra érthetetlen módon csak a hosszabbításban kezdtük el felívelni a labdákat. Egy ilyen alkalommal Böde tálalt az ugyancsak csereként pályára lépő, saját nevelésű fiatal játékosunk, Csonka András elé, aki sajnos nagyon bátortalanul nem lőtt rá kapásból, hanem megpróbálta Danit újra megjátszani... Sajnos a Vidi ellen ennyi pepecselés nem fér bele, így maradt az 1-2, mely eredménnyel nagyon nehéz helyzetbe kerültünk a székesfehérvári visszavágó előtt. Bár ha úgy vesszük, egy esetleges kiesés után áprilisban már nem terhelné a játékosokat a szerda-szombat ritmus, ami a bajnokság szempontjából korántsem lenne hátrány, noha nyilván az lenne az egészséges, ha egy csapat mindent szeretne megnyerni.

Összességében egy jó hangulatú mérkőzést játszottunk, ami a Fradi számára kiváló tanulópénz lehet a következő idénybeli nemzetközi kupameccseink előtt, hiszen a Bajnokok Ligája vagy az Európa Liga selejtezőin nagy valószínűséggel Vidi-szintű, vagy annál is erősebb csapatokkal kell majd felvennünk a versenyt. Bizony van még hova fejlődnünk, noha a játékoskeretünk mélysége már véleményem szerint adott, bár az optimizmusom azt sugallja, hogy még csak márciust írunk, lesz még idő jobban összeszokni...