A látszat csal

Amennyire közhelyként hangzik, annyira sok igazság rejlik mögötte: a legtöbb, emlékezetünkben el nem tárolt mérkőzés fontosabb történéseiről az idő múlásával kizárólag a végeredmény és a gólszerzők személye, esetleg egy rövid videós összefoglaló marad fenn. Ezekből azonban rengeteg alkalommal alig vagy egyáltalán nem is lehet következtetni arra, hogy az adott meccs tényleg annyira egyértelműen alakult-e, mint amelyet a szikár adatok sugalmaznak számunkra. Valószínűleg nemsokára pontosan ilyen élménnyé válik számomra az idei futballősz Fradi-Fehérvár párosítása is, melyről önmagában a statisztika segítségével hónapok-évek elteltével ugyancsak nem tudunk majd teljes képet kapni.

Persze a kedvenc csapatom nemzetközi kupából történő búcsúzásáig lejátszott NB I-es mérkőzéseinek oroszlánrésze a feledés homályába merül, hacsak éppen valamelyik focistánk éppen nem villant saját teljesítményével nagyot vagy az ellenfelünk nem borítja a papírformát. Ennek ismeretében mégis tizenegyezren választottuk az Üllői úti stadiont ezen a naplementét követően egyre hűvösebbre forduló vasárnap estén, elvégre az újabb bajnoki címünk sorsa nem az amúgy fontosabbnak tartott Európa Liga-találkozóinkon, hanem a hasonló "tucatmeccseken" múlik. Igaz, az ezúttal velem tartó évfolyamtársam saját bevallása szerint majdnem visszafordult otthonába, amikor a telefonján ránézett a kezdő tizenegyünkre - nehezen bírta ugyanis feldolgozni, hogy Dibusz Dénesen kívül csak külföldiek futottak ki a pályára zöld-fehérben. Állandó kapusunkon kívül Pascal Jansen ezúttal inkább azon játékosainknak adott lehetőséget, akik a válogatott szünetben is a klubnál maradtak edzésben, így Abu Fani, Ramírez vagy Varga Barnabás kispadoztatásával többek között Eldar Csivics, Kehinde vagy éppen a saját posztjára ezáltal visszatérő Saldanha produkcióját élvezhettük.

A tartalékosabb felállásunk és a csütörtöki, Nice elleni mérkőzésünk árnyékában a lelátó sem igazán pörgött fel, így kezdésként hangerőnket az indulónkon kívül főként a tabella hátsó felében elhelyezkedő vendégegyüttes és a nézőtéren megjelent néhány száz szurkolójuk szidalmazásával mutathattuk meg. Pláne, hogy már néhány perc után Habib Maiga terült el egy szerencsétlen ütközést követően - középpályásunk sérülése súlyosnak tűnt, így alaposan meglepődtünk, amikor mégis visszatért a játéktérre, sőt, a szünetig le sem kellett őt cserélni. Emellett a mieink sem brillíroztak, a labda jórészt a mezőnyben járt, negyed óra elteltével pedig elsőként a fehérváriak eresztettek kapura egy igencsak vérszegény lövést, így a Táborban rigmusainkkal jórészt magunkat szórakoztattuk. Az unalmas labdázgatást kisvártatva Adama Traoré törte meg, aki remekül cselezte be magát a Fejér vármegyeiek tizenhatosán belülre, kísérletét azonban nagy nehezen hárította a piros-kékek hálóőre. Hamarosan azonban az ellenfelünk fiatal kapusa tehetetlennek bizonyult, amikor egy félresikerült passzunkat a vendégek egyik focistája egyenesen Saldanha elé varázsolta, brazil támadónk pedig így közvetlen közelről bombázhatott a kapu közepébe. Noha az ismerősöm azt jósolta, hogy az ezen a szinten ritkán látható védelmi hiba megtöri a fehérváriakat, várakozása viszont még a szakvezetés gólöröm pillanataiban (!) osztogatott taktikai utasításai ellenére sem jött be: a hajrában a vendégek nagy bedobása, majd egy szabadrúgása után Dibusz hárításaira volt szükségünk az előnyünk megtartásához. De a kedvenceim a másik térfélen sem játszottak valami fényesen, ezért a félidő hátralévő perceiről annyi maradt meg bennem, hogy a közönség soraiból az ellenfelünk középpályását, Csongvai Áront emlékeztettük lila múltjára, valamint a vendégszektoruk méretét alaposan lecsökkentő újpestieket és az edzőnk kedvencét, Rommens-t is rendesen ekéztük - belga futballistánk ugyanis hiába került a végén ordító helyzetbe a Fejér vármegyeiek büntetőterületén belül, csaknem kirúgta a labdát a stadionból.

A második játékrészben is eleinte háboroghattunk, mert a piros-kékek már a középkezdés után rögtön kialakítottak egy nagy helyzetet, gyatra lövésük azonban könnyű feladatként bizonyult Dibusz számára. Az ellenfél gyors lehetősége a Fradit is felrázta, így néhány perc múlva három játékosunk vezethette zavartalanul a labdát a fehérváriak kapujára - Kady és Kehinde ugyanakkor addig akadályozták egymást, amíg brazil középpályásunk kísérletébe a vendégek kapusa beleérhetett, a labda viszony Saldanha elé került, aki ezúttal túl szépen akart betalálni ahhoz, hogy ez valósággá váljon. De nem volt időnk bosszankodni, mert kisvártatva tizenegyeshez jutottunk, amely a Fejér vármegyeiek vérszegény reklamálása alapján még távolról is jogos ítéletnek tűnt - a büntetőt pedig Kady higgadtan és magabiztosan értékesítette. A 2-0-ás állás azonban a mieinket mégsem nyugtathatta meg, mivel Kehinde hamarosan Keller Józsefet idéző mozdulattal találta fejbe a piros-kékek egyik focistáját, amely a bírónál azonnali piros lapot ért. Igaz, ekkor némi rosszindulattal jutott eszembe az általam ismert slágerek közül a Kelemen Kabátban - Régen minden sokkal jobb volt... refrénjének címadó sora, hiszen az ellenfelünk játékosa - Romanek Jánossal szemben - fél perces ápolást követően úgy térhetett vissza a pályára, mintha mi sem történt volna. Ki is fejeztük emiatt a lelátón a nemtetszésünket, de azt sem igazán díjaztuk, hogy kedvenceim emberhátrányban már nem tudtak a lefújásig helyzeteket kidolgozni. Megtették ezt helyettünk a fehérváriak, akik a széleken veszélyeztettek, és rövid idő alatt kétszer is a kapufát találták el - talán a vendégek támadásai okozta pillanatnyi csendet, és a léc emiatt hallható hűvös csattanását szerette volna feledtetni a vezérszurkolónk, amikor az utolsó percekre a számomra még új, "Nem lehet más a cél..." kezdetű fülbemászó rigmussal fokozta a hangerőt és a hangulatot. Ezzel talán elviselhetőbb volt, hogy adódtak még kisebb helyzetek a Fejér vármegyeiek előtt, melyeket a piros-kékek az előző lehetőségeikhez hasonlóan kihagyták, így végül némi szerencsével sikerült begyűjtenünk a Pakssal és a Puskás Akadémiával (a Fradi-fóbiások figyelmébe ajánlom, hogy az utóbbi években kialakult fölényünkkel például a felsorolt csapatok NB I-es elsőségétől mentettük meg az ettől jobb sorsra érdemes magyar labdarúgást...) való versenyfutásunk szempontjából fontos három pontot.

Az eredmény tehát ezúttal sem tükrözte azt, hogy a mieink győzelméhez ismét szükség volt az ellenfél gyengeségére és rossz helyzetkihasználására, a mutatott játék pedig nem tűnik valami bizalomgerjesztőnek a ránk váró Európa Liga-meccsek és a hazai, a fehérváriaknál erősebb riválisainkkal szembeni mérkőzések előtt. Csak remélni tudom, hogy a kedvenceimtől eddig látott visszafogott teljesítményt a futballisták energiáinak beosztása, nem pedig más probléma indokolja - ellenkező esetben az idei szezonunk az általunk előzetesen elvárthoz képest jóval nehezebbé is fordulhat...