A kispestiek nagy visszatérése

Legutolsó bejegyzésem születésekor, január közepén őszintén meglepődtem volna, ha bárki azt jósolja nekem, hogy fél év múlva jön csak a következő meccsélményem. A rövid februárban a sok munka tartott vissza a stadiontól, de úgy gondoltam, hogy tavasszal úgyis bepótolhatom a lemaradásomat, elvégre kellemes időjárás mellett sokkal élvezetesebb minden, mint a nagy hidegben. Nem így történt, a koronavírus nemcsak a hétköznapjainkat, hanem a sportot is fenekestől felforgatta, és csaknem három hónapig - események híján - a múltba kellett visszarévednie, aki éppen nem vált valami egzotikus, és minden viharral dacoló, mondjuk a fehérorosz bajnokság elhivatott rajongójává.

Természetesen nem volt rossz dolog szabad pillanataimban újraélni kedves emlékeket, bár attól jobban belelkesültem, hogy május végén folytatódhatott az NB I és a Magyar Kupa is, először zárt kapuk mögött, majd - gusztus kérdése, hogy bátor vagy vakmerő lépéssel - erősen korlátozott létszámú közönség előtt. Mivel a Fradi-stadionban ebben a formában csak a 65 év alatti bérleteseknek jut hely (teljesen érthetően), nagyjából elkönyveltem, hogy őszig csak a tévéből követem az eseményeket (félreértés ne essék, nem a korom miatt). A Honvéd-Mezőkövesd kupadöntőre ugyanis egyáltalán nem terveztem kimenni, a barátnőm azonban megvette helyettem a jegyeket, így június első szerdáján nem volt apelláta, a Puskás Aréna felé vettem az irányt. Ennek apropójából először látogattam ki a nemzeti stadionba - mivel munkaidő után feszes volt a program, ráadásul érthető okokból tumultusban sem szerettem volna részt venni, így az arénáról kívülről készült fotókat sajnos hosszú bejegyzésem mellé nem tudom illusztrációként bemutatni. :( Ha már a tumultusról írtam, a stadion kellően impozáns méretű ahhoz, hogy tízezer drukker elvesszen benne, sőt, még akár el is különülhessen egymástól - még ha a labdarúgó szövetség a jegyek eladásánál szemmel láthatóan nem ügyelt a másfél méteres távolságtartásra, hiszen az ülőhelyem mögött is közvetlenül szurkolók foglaltak helyet (sebaj, hamar megoldottam ezt a problémát, a párom mellett foglaltam helyet, így az ismeretlenek kellő messzeségbe kerültek tőlem, elvégre így lehet is értelme ennek a szabálynak). Az ultrák persze nem voltak ennyire szívbajosak, a másfeles távolságot közöttük legfeljebb centiméterben lehetett mérni - bízzunk abban, hogy éppúgy nem lesz komolyabban káros következménye ennek, ahogy a két hónappal ezelőtti, nem éppen felelősségteljes járatritkításnak a BKK-nál. Vagy éppen csak a heringparti hiányzott az embereknek egy jó adag bezártság után?

A kispestiek ellenben remek hangulatot varázsoltak kezdésre a nagysága ellenére belülről kifejezetten puritán megjelenésű arénában, melynek kihasználatlanul is van egy jellegzetes hangulata, sokkal inkább, mint elődjének. A fővárosi szurkolók a száz évvel ezelőtti tragédiánkra utalással a csapatok bevonulásakor a Magyar Hiszekegy utolsó sorát tartották magasba egy nagy molinón, ami teljes joggal vívta ki a mezőkövesdi oldal elismerését és tapsát is. Apropó, Mezőkövesd: még tévén keresztül sem láttam soha ennyi matyó fanatikust egy helyen - persze arra is kíváncsi lennék, hogy az ő oldalukon hány hozzám hasonló bámészkodó foglalhatott még helyet, aki például még csak nem is járt a kisvárosukban... A közönségnek ugyanakkor nagyon hiányozhatott már a foci, ellenkező esetben ennyi embert nem vonzott volna ez a párosítás, amelynek a pályán talán előzetesen inkább az idei meglepetéscsapat, a borsodi sárga-kékek lehettek inkább az esélyesei.

A várakozásnak megfelelően az első negyedórában támadó szellemben léptek fel a mezőkövesdiek, olyannyira, hogy két lövést is feljegyezhettünk a részükről, a második közülük csak alig tévesztette el a vörös-fekete hálóőr, Tujvel kapuját. A Honvéd újdonsült, azonban minden bizonnyal ideiglenes vezetőedzője, Pisont István csapata taktikáját inkább a védekezésre és kontrajátékra rendezte be, amely azonban meglepően jól sikerült, hamarosan ki is kerültek a mezőkövesdiek szorításából. Eleinte ők is csak meddő labdázgatással riogattak ellenfelük térfelén, aztán az ivószünetet követően egy jobb oldalról beívelt szöglet utáni kavarodás végén, talán egy kicsit a semmiből Lovrics meg is rezgette a matyók hálóját (a találatot hivatalosan öngólnak könyvelték el). A sárga-kékek ettől nem jöttek zavarba, az addigi játékukat zavarodottság nélkül folytatták, majd néhány perc múlva egy szabadrúgáshoz jutottak, amelyet középpályásuk, Pekár László kegyetlen pontossággal és erővel tekert a kispesti kapuba. Legalább valami futballra emlékeztető jelenetet is láttunk - sóhajtottam, különösen, hogy az első félidő ezt követően különösebb esemény nélkül telt el.

A második játékrészben a két csapat taktikai csatája tovább folytatódott. A Honvéd szemmel láthatóan összeszedetten lépett fel a szünet után, a sárga-kékek támadásai egyre kevesebb átütő erőt mutattak. Hamarosan ennél nagyobb bajba kerültek a kövesdiek, a kispestiek egy bal oldalról betekert szabadrúgás végén Djordje Kamber fejesével megszerezték a vezetést. A matyóknak ekkor nyilvánvalóan változtatniuk kellett volna, ám percekig azt szemlélhették a szurkolók, hogy edzőjük, Kuttor Attila egyszerűen nem tudta lereagálni a megváltozott helyzetet. Csapata nem volt képes újat mutatni a pályán, sőt, trénerük sokáig még cserére sem szánta el magát - ezért bizony Kondás Elemérhez hasonlítottam őt, aki játékosaival ugyancsak egy alaptaktikát tud begyakoroltatni, semmi egyebet, így meglehetősen kellemetlen pillanatokat eredményez számára egy-egy váratlan fejlemény. Tőlem kissé távolabb két fiatal szurkolótársam inkább a borsodiak impotens támadójátékán dühöngött, amit teljes mértékben átéreztem. A hajrában aztán növelték a nyomást a sárga-kékek, ám a kispestiek ekkor - lelkes táborukkal a hátuk mögött - kellő magabiztossággal állták a sarat. A nyolcvanötödik perc tájékán a mezőkövesdi fanatikusok reklamáltak még egy tizenegyest egy kézgyanús mentés után a Honvéd védelme részéről (a bírók ilyenkor leginkább nem avatkoznak közbe), aztán a kedvenceik minden mindegy alapon menthetetlenül szétestek. A hosszabbításban előbb kapusuk, Szappanos ajándékozott oda egy labdát a piros-feketék korábban becserélt afrikai csatárjának, aki az üresen maradt kapu mellé bombázott, majd a ráadás végén ugyanő vezethette rá egyedül a labdát a matyók kapusára, de ezúttal is célt tévesztett. A kispestiek nem bánkódhattak, elvégre kupagyőzelmet ért a szervezettségük, azt pedig már nekem kell hozzátennem, hogy milyen jó, hogy George nem talált be a végére, így legalább nem nyílt lehetőség kelletlenül megemlékezni egy olyan köztörvényes bűnözőről, aki kétségkívül afroamerikai származásúként, sajnálatos módon rendőri túlkapás áldozatává vált, melynek ténye a XXI. század eltorzult nyugati (és sajnos magyar) világában sokaknál önmagában, előélettől függetlenül hőssé nemesít egy ilyen személyt (bízom benne, hogy a Fradi az őt ünneplő játékosát érdemei elismerése mellett minél hamarabb eladja valami nagyon haladó szellemiségű országban pallérozódó csapatnak, hiszen az efféle gesztusai miatt pont oda is való). Véleményem szerint a hasonló emberekkel való szolidaritásnak semmi köze a sport világához, amelyben talán még a szorgalom, kitartás és a becsületes munka jobban kifizetődik, mint a deviáns életmód vagy éppen a céltalan rombolás...

A lefújás után sietve hagytam el a stadiont a barátnőmmel, elkerülve a nagyobb tömeget (senkinek sem hiányzik egy fertőzöttel való véletlenszerű találkozás esetén rosszabb esetben egy finom megbetegedés, kevésbé negatív szituációban néhány hét házi karantén...), no meg a vörös-feketék ünneplésére sem voltam igazán kíváncsi (az ő szimpatizánsaiknak sem feltétlenül az a fő vágyuk, hogy a Fradi-tábort lássák mámorban). Maradjunk annyiban, hogy nem ez volt életem legemlékezetesebb mérkőzése, pláne, hogy a két csapat a rögzített szituációkból esett találatokon kívül nagyjából kapura tartó lövés nélkül hozta le az összecsapást - melyet a végén teljesen megérdemelten nyert meg a Honvéd szervezettsége révén. Viszont jó volt újra élőben sportrendezvényt látni egy végre Puskás Ferenc nevéhez méltó létesítményben. Persze remélem, hogy következő alkalommal már kedvenc csapatom meccséről is írhatok majd!