A harmincas szám bűvöletében

Nem sokszor fordul elő egy szurkoló életében, hogy kedvenc csapata néhány napon belül két tétmérkőzésen is összecsapjon legnagyobb riválisával - ilyen ritka alkalmat hozott az idei április, amikor a Sors szeszélyének köszönhetően hétköznap a Magyar Kupában, hétvégén pedig az NB I-ben csaphatott össze a Fradi az Újpesttel. Szerencsére legalább az utóbbi meccsre sikerült jegyhez jutnom, így valamennyire részesévé válhattam a különleges dupla párharcnak, melynek "visszavágója" előzetesen nemcsak kedvenceim bajnoki címért folytatott küzdelme, hanem egy sajátos csillagállás miatt is érdekesnek ígérkezett.

Egyrészről a mieink a fordulót megelőzően zsinórban huszonkilenc derbit vívtak meg vereség nélkül, ezért az újabb pontszerzésünk már kerek számúra növelte volna ezt az elképesztő és a jövőben valószínűleg megismételhetetlen sorozatunkat. A kisebb jubileum lehetősége pedig éppen a Tábor legnagyobb csoportjának, a Green Monsters-nek harmincadik születésnapjával esett egybe - ennek megfelelően már a kezdő sípszó előtt óriási készülődés volt a B-középben, elvégre az ultrák nem mindennapi látvánnyal ünnepelték meg a jeles évfordulót. Ebben úgy működhettünk közre, hogy magunkra kellett erőltetnünk egy, a mérkőzésre velem tartó volt gimnáziumi évfolyamtársam által a kinézete alapján találó módon "kukásmellényként" elnevezett felsőt, melyekkel a kapu mögötti szektorokban az első félidőre egy grandiózus élőképet rajzoltunk ki. Emellett a kemény mag egy további látványelemet is megpróbált elénk kifüggeszteni, melynek azonban az erős szél a játékosok bevonulásakor még útját állta, de szerintem kívülről enélkül sem nézhetett ki rosszul az egész. Más kérdés, hogy az eset kellemetlen emléket juttatott eszembe, mert a Tábor koreográfiáját utoljára az Olympiakosz elleni meccsünkön viselték meg ennyire az időjárás viszontagságai - így csak reméltem, hogy ezúttal a pályán nem ismétli meg magát a történelem. Pedig az elején még benne is lehetett ez a pakliban, hiszen a lila-fehérek rögtön letámadással kísérleteztek, és kezdetben a saját térfelükre szorították a kedvenceimet. Ez persze nem szegte a kedvünket, mert a vendégek helyzetig viszont ennek ellenére sem jutottak el, miközben a túloldalon negyed óra elteltével egy jobb oldali szabadrúgásunk után kipattanó labdából a tizenhatoson kívül várakozó Habib Maiga kapásból lőtt egy hatalmas bombagólt. A semmiből jött találatunk alaposan letörte gyűlölt ellenfeleink lendületét, ezért a játéktéren eseménytelen labdázgatás vette kezdetét, melynek irama és színvonala nem éppen a Fradi-Újpest párharcokat idézte. Talán ennek köszönhető, hogy láttam már a lelátót jobban is felpörögni egy ilyen rangadóra, de ezen véleményemmel nem voltam egyedül. Az ismerősöm egyenesen kifakadt azon, hogy ennyire gyenge hangerejű szurkolást derbin még nem tapasztalt - bár nem igazán hallhattuk a lilákat sem, akik némi görögtűzzel, valamint azzal próbálták felhívni magukra a figyelmünket, hogy molinójukon a Pride támogatójaként nevezték meg a mieinket, mivel "minden köcsögre zöld-fehér mezt adunk". Előfordulhat persze, hogy odaát az ultráink által a Gellérthegyre a témában kihelyezett drapéria letépésének időpontját szerették volna feledtetni akciójukkal, amely véletlenül "pont" a melegfelvonulás melletti, nem éppen nemzeti érzelmű szimpátiatüntetéssel esett egybe... Igaz, meg tudtam őket érteni, hogy elsősorban nem a pályán történtekre koncentráltak, mert a félidő közepén Varga Barnabás kapott egy remek kiugratást, melynek végén bevette a vendégek kapuját - viszont csatárunk tavaszi szezonjára annyira jellemző módon találatát hosszú videózást követően elvették. Nem lettem volna ekkor a játékvezetők édesanyjának helyében, bár a kemény magunkat ez sem tántorította el attól, hogy - stílszerűen a harmincadik percben - végül mégis kihúzzák a kezdésre tervezett, Green Monsters-t ünneplő koreográfiát. A mérkőzés közben bevetett látványelem már-már a Balkánt idézte, ahol ki más mozogna otthonosabban, mint Alekszandar Pesics: másodvirágzását élő szerb támadónk a játékrész hajrájában Tóth Alex-től kapott egy forintos labdát, melyet könyörtelenül gólra váltott, így a szünetben a kedvenceim magabiztos előnnyel vonulhattak pihenőre.

A második félidőt a Tábor olyan nagyszabású pirotechnikai bemutatóval kezdte meg, amely a volt évfolyamtársam számára már-már a szilvesztereket idézte. A pályán mondjuk elmaradt a tűzijáték, mert előbb a füst miatti játékmegszakítás borzolta a kedélyeket, aztán az eseménytelenség, elvégre az utolsó negyedóráig túl sok lehetőség nem adódott a csapatok előtt, talán a mieink részéről Adama Traoré-nak volt egy veszélyes fejese. Az ellenfél még ennyit sem mutatott, így a B-középből némi joggal emelkedett fel számukra a "rajtatok már a MOL sem segít" kiírás, ahogy az ismerősöm sem véletlenül egyezett volna ki a meccs azonnali lefújásával, hiszen tizennyolcezren kezdtünk egyre jobban fagyoskodni az újra a téli időszakot idéző hőmérsékletben... A hangulatot aztán az újpestiektől Fiola Attila forrósította fel, akit előbb az oldalsó szektorokban helyet foglalók találtak meg egy kíméletlen szabálytalansága után, majd mi is a "lila kurva" jelzővel köszöntöttük őt egy szögletünk elvégzésénél. Arra viszont nem számítottunk, hogy a vendégek hátvédje válaszként mutogatni kezd az irányunkban, melyet a kapu mögött a "Táncolj, Fityó"-rigmussal díjaztunk, emlékeztetve őt néhány egykori és jelenlegi játékosunk - néhány napja például az ezúttal sárga lapok folytán hiányzó Cebrail Mackrekis - által vele szemben bevetett sikeres cselsorozatokra. Vagy a védőt azért lehetett csak ennyire könnyen táncba vinni, mivel a jövőben ő is szerepelne a Dancing With The Stars nevű műsorban valamelyik csinos fiatal hölgy oldalán? :) A hajrában az ellenfél támadósora is életjelet adott magáról, ugyanis Dibusz Dénest először és utoljára védésre kényszerítették, majd a cseréink majdnem háromra növelték az előnyünket, amikor Abu Fani beadását Saldanha fejelte kapufára. Ezen, valamint Traoré sajnálatos sérülésén (vajon látjuk-e még őt valaha zöld-fehérben?) kívül már csak a nézőtéren zajlott az élet: előbb a Tábor adta át a jelenlévő Újpest-drukkereknek egykori miniszterelnökünk üdvözletét, ha már az utóbbi időben rátalált a lila-fehér színekre, majd röhöghettünk egyet a vendégek hálóőrén, aki néhány mögötte begyújtott görögtűz miatt kezdett reklamálni a bírónál - magam az ellenfél kapusát válogatott jókívánságok mellett küldtem vissza Mezőkövesdre, ahol ilyen "problémákkal" nyilván nem kellett szembesülnie.

Így tehát egy felejthető mérkőzésen hosszabbítottuk meg veretlenségi sorozatunkat lila-fehér riválisainkkal szemben, bár az ünneplés még a mérsékelt produkció ellenére is megérdemelten járt a mieinknek - egy Újpest elleni sikerből még akkor is muszáj erőt meríteniük, ha a vendégek teljesítménye a gyenge vagy a lélektelen jelzőkön kívül legfeljebb vulgárisabb kifejezések használatával volt jellemezhető (a volt évfolyamtársammal csaknem megsajnáltuk a riválisunk szurkolóit, hiszen kedvenceik még ennek dacára sem igazán akarták megköszönni a lefújás után az övéik biztatását...). A Fradinál mindenesetre hamar szükség lesz a pozitív energiákra: a következő néhány fordulót hibátlanul kell letudnunk ahhoz, hogy valóban esélyünk legyen a bajnoki cím megszerzésére. Hátha most már végre a mieinknél is jönnek azok a bizonyos papírforma-eredmények...