A harmadosztályban is lendületben

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség az idei szezonra az NB I-es klubok részére erősen ajánlatosként írta elő tartalékcsapatok alakítását és azok két osztállyal alacsonyabban történő elindítását. Kedvenceim éltek is ezzel a lehetőséggel, melynek köszönhetően számomra a 2020/21-es idény első (futball-)meccsélményét a Fradi második csapata szolgáltatta.

Ebben közrejátszott, hogy a bajnoki rajt alatt szabadságomat töltöttem, így érthetően nem szerettem volna a kellemes nyári időben az idegenbeli örökrangadóért Pestre visszautazni, a soron következő hétvégén pedig kiváló nemzetközi szereplésünk folytán nem kellett pályára lépnünk. Ezen a vasárnapon az első csapatunk Zalaegerszegen szerepelt, melyet nemcsak a távolság, hanem a hétfői munkanap miatt is messzebbnek éreztem, mint a kilencvenes években működött Bestiák együttes tagjai a reggelt, így hosszú évek után ismét a népligeti sporttelep felé vettem az irányt, ahol egy gyors jegyvásárlást (ötszáz forintot kellett leszurkolni, de legalább el tudtam tenni valamit a gyűjteményembe) és lázmérést követően a centerpályán volt jelenésem. Ezen a pályán még korábban nem láttam mérkőzést, legutóbbi látogatásom óta azonban a deszkából készült mobillelátóra az Albert-stadion zöld-fehér műanyagszékei kerültek kihelyezésre, sőt, a régi stadion LED-falát is viszontláttam az eredményjelző mellett. Emellett a játékteret körülölelő futópálya is a letűnt időket juttatta eszembe, hát még az ellenfél: vendégünk ezúttal a Dunaújváros volt. Noha ezt a klubot eredetileg Pálhalmán alakították, és onnan költöztek be a közeli, Fehér megyei városba, így az nem tekinthető az egyszeres bajnok Dunaferr jogutódjaként (ezen félmondatom alapján le sem tagadhatom a szakmámat...), az újvárosiak labdarúgó-hagyományait mégiscsak ez az együttes viszi tovább. Ennek következtében, amennyiben nem számítjuk fővárosi riválisaink második csapatai ellen vívott meccseinket, a Kecskemét és a Vác mellett a vendégek számítanak talán a legnívósabb ellenfelünknek az NB III Közép csoportjában (ezzel persze semmiképpen nem kívánom megbántani a kőrösladányiakat, vagy a majosiakat, azonban ezen klubok múltja mégsem mérhető az előzőekben említettekéhez).

A kezdőrúgást megelőző hat fordulót a kis Fradi sikeresen abszolválta, hiszen a tabella első felében helyezkedtünk el, amely azonban aktuális ellenfelünkről korántsem volt elmondható (milyen kár, hogy az önkormányzati tulajdonban lévő kluboknál nagyrészt a politikán, illetve az annak útján juttatott pénz mennyiségén múlik a teljesítmény, holott a Dunaújváros megérdemelne talán egy másodosztályú együttest is). Ennek ellenére érdekes összecsapásra számítottam, mivel a vendégek soraik között tudhatták Báló Tamást, aki tavasszal még az NB I-es Paksot erősítette. Igaz, a kezdőcsapatunkban helyet kapott a nála is rutinosabb, a tartalékoknál játékosedzői minőségben tevékenykedő Leandro, vagy az első keretünk két, szerepet alig kapó játékosa, Csonka András és Szécsi Gergő. A többi pályára lépő azonban mindkét csapatnál főleg magyar fiatal volt, így teljesült az a vágyam, hogy főleg hazai játékosokat láthattam zöld-fehérben nagyjából kétszáz másik szurkolótársammal együtt (ennek ellenére nem szeretném megtudni, hogy ilyen összeállítással milyen eredményre lettünk volna képesek a svéd vagy a skót bajnokkal szemben).

A csapatok kedvét még az sem szegte, hogy a délelőtt tizenegy órás kezdés talán az év legmelegebb napján érte őket, ugyanis a kezdetektől fogva nem kímélték egymást. Noha az iramot nem lehetett mondjuk a BL-döntőéhez hasonlítani, a játék azonban ezen a szinten kifejezetten fordulatosra sikerült. Az első negyedórában inkább a Dunaújváros veszélyeztette a kapunkat, ekkor három kisebb lehetőségük is adódott a szélekről történő beadások után, a harmadik lővést már Szécsinek kellett védenie. A mieink inkább kontrákkal próbálkoztak, amely a tizenötödik perc után helyzetekben nyilvánult meg: ekkor Szabó Levente volt a legaktívabb a bal oldalunkon, az ő passzaiból kétszer is veszélyt okoztunk a vendégkapu előtt, a második alkalommal az ugyancsak az első osztályban is megfordult Pokorni Péternek kellett bravúrral hárítania. Az ivószünet után a játék képe hasonló maradt, ellenfelünk birtokolta talán többet a labdát, gólt viszont mi szereztünk: egy bal oldalon felfutó támadás végén a piros-fehérek hálóőréről Katona Bálint elé pattant a labda, aki közelről nem hibázott. A találat kicsit megfogta a vendégeket, akik továbbra is a széleken próbálták megbontani a védelmünket, azonban az utolsó passzaikba rendszerint hibák csúsztak. Nem véletlenül említette az újvárosiak felé egy idős szurkolótársam a korlátnál, hogy "íveljetek egy kicsit erre, akkor én is meg tudom játszani". Az ilyen beszólásokat, és néhány kósza buzdítást leszámítva persze edzőmeccs-hangulata volt az egésznek, melyet a közeli vasúti pályán elhaladó tehervonatok zaja színesített. Felhördülést még egy jelenet okozott ebben a félidőben: a hajrához közeledve ellenfelünk távolról, életerős lövéssel kísérletezett, melyet azonban Szécsi bravúrral hárított. Ennek megfelelően előnnyel mehettünk pihenőre, ahol kiderült, hogy a Népligetben valóban megilleti csapatunkat a hazai pálya előnye, ugyanis amíg a mieink az öltözőben hallgathatták meg Máté Csaba edző jótanácsait, a piros-fehérek a szemközti fák árnyékában készültek a második félidőre. Bevallom őszintén, ehhez hasonlót eddig csak megyei alacsonyabb osztályú mérkőzésen tapasztalhattam...

A második játékrész két gyors Fradi-helyzettel indult, egy Pokorni-védés utáni szögletből Leandro félfordulattal próbálta kapura tenni a labdát, amely bár eredményre nem vezetett, de mégis szép jelenet volt. A dunaújvárosiak azonban nem adták fel, támadóbb szellemben léptek fel, amely azonban magában hordozta a kontráink veszélyét, melyek jellemzően a bal oldalon zajlottak le, és a félidőben beállt Ramadan Ammar nevéhez fűződtek. Nagy lehetőségeket azonban eleinte a vendégek alakítottak ki: az általuk ugyancsak becserélt, arab kinézetű játékos technikai tudásával rendszerint megbolondította védőinket, passzaiból pedig ellenfelünk előbb egy tizenhatoson belül eleresztett bődületes lövéssel a jobb felső kapufát találta el, majd ezt követően az egyik támadójuk alig bombázott a hazai háló mellé. A játékrész közepén így a piros-fehérek közel álltak az egyenlítéshez, azonban a kedvenceim rendezték a soraikat: az ivószünet után az újvárosi helyzetek elmaradoztak, ellentámadásainkból pedig több helyzetet is kialakítottunk, az egyik végén a kiválóan futballozó Gera Zalán rúgott nagy kapufát. Lövése az ellenfeleinkéhez hasonlóan kifelé pattant, viszont ezen a találkozón egyéni teljesítményével a mieink közül talán egyedül ő győzött meg arról, hogy hamarosan ennél magasabb színvonalon is rendszeresen képes lehet játszani.

A hajrában aztán jobbára mezőnyjáték folyt, és a tempó is egy kicsit alábbhagyott, a vendégek próbálkozásai pedig inkább a játékvezető kritizálásában merültek ki, így maradt a végére is az 1-0-ás állás. Összességében két, hasonló erejű csapat meccsén a helyzetét kihasználó félként nyertünk, mely eredménnyel már a harmadik helyen állunk a bajnokságban. Remélem, hogy a második keretből minél több fiatal meg tudja majd mutatni, hogy helye lehet valamelyik NB I-es vagy NB II-es csapatban (a "nagy Fradihoz" jelenleg és nagy eséllyel a következő pár évben is a látottaknál szerintem sokkal többre volna szükség...). Abban viszont csak félve bizakodom, hogy a járványhelyzet hazai súlyosbodása és az ezzel járó zárt kapus mérkőzések veszélye, valamint a sok munkahelyi feladatom mellett hamarosan újabb bejegyzéssel jelentkezhetem majd.