A futball sava-borsa
Nick Hornby Fociláz című könyvében külön részt szentelt annak, hogy milyen tényezők szükségesek egy emlékezetes meccsélményhez. Ahogy ezen bejegyzésem megírása közben lapozom az angol író könyvét, hamar felfedezem azt, hogy a nálam híresebb és tehetségesebb szerző a felejthetetlenség feltételeit egy Arsenal-Norwich mérkőzésen keresztül mutatja be olvasóinak - szerencsémre nekem nem kellett Londonig utaznom hasonló tapasztalatért, ugyanis a Fradi az idei Európa Liga-szezon alapszakaszának utolsó fordulójában sokáig maradandó emlékkel ajándékozott meg.
Persze azt már előzetesen lehetett sejteni, hogy a kedvenceim AZ Alkmaar elleni találkozója nem lesz izgalommentes, hiszen a meccs tétje számunkra a legjobb huszonnégy közé jutás volt, melynek eléréséhez a mérkőzés előtti esélylatolgatások alapján legalább a mieink pontszerzése bizonyult szükségesként. Noha az előző hónapokban a Fradi erőn felül teljesített a nemzetközi porondon, amely miatt alappal bizakodhattunk volna sikerünkben, a rövid szünet azonban jelentős változást hozott: korábbi edzőnk, Pascal Jansen egy amerikai csapathoz távozott, helyét pedig az egykori kiváló játékos, Robbie Keane vette át a kispadon, akinek emiatt nem maradt túl sok ideje saját elképzeléseinek átültetésére - nem csoda, hogy az idei első tétmeccsünkön az Eintracht Frankfurt-tal szemben nyújtott produkciónk még akkor is bőven hagyott kívánnivalót maga után, ha a németeket a kupasorozat legjobb együttesei között tartják számon... Ennek ellenére is hatalmas üdvrivalgással fogadta a tizennyolcezres közönség az ír szakembert az itthoni bemutatkozásának alkalmából, az összeállítások közlésénél talán nagyobb tapsot kapott, mint bármelyik játékosunk - más kérdés, hogy állandó csapatkapitányunk, Dibusz Dénes sérülése folytán még a kispadon sem kaphatott helyet, így azért trénerünknek ezen a téren kevesebb konkurenciája akadt.
De a futballistákat is lelkesen fogadták a szurkolók, elvégre a kezdés előtt a mieink oldalán egy zöld-fehér fanatikust ábrázoló élőkép és némi görögtűz jelent meg, míg a holland drukkerek még a stadionban bejátszott zenéket is megpróbálták túlénekelni. Eleinte úgy tűnt, hogy a vendégszektor lehet bizakodóbb, mivel kedvenceik az első percektől kezdődően a saját kapunk elé szögezték a Fradit - gólt viszont a mieink szereztek, amikor Adama Traoré talán először futott el a jobb szélen, beadása pedig pontosan Mohammed Ben Romdan fejét találta meg, aki hajszálpontosan bólintott az alkmaar-iak hálójába. Bár a hosszú videózás kicsit visszafogta örömünket a lelátón, de kedvünket semmiképpen sem szegte, hiszen a találatunk érvényes maradt, amely valamelyest kifogott az ellenfelünkön. Hiába állandósult ugyanis a hollandok mezőnyfölénye, jó védekezésünknek köszönhetően helyzetig a félidő felénél jutottak el, amikor a vendégek egy veszélyes jobb oldali beadással jelentkeztek. A futball azonban hála Istennek nem pontozásos sportág, elvégre a több labdabirtoklás önmagában nem eredményezhet egyenlítést - sőt, Adama Traoré-t sem akadályozta meg abban, hogy a meglepetésre a középpálya tengelyében szereplő Tóth Alex-től kapott passz után húsz méterről bombagólt zúdítson az alkmaar-i kapu jobb felső sarkába. Az óriási találat és a magabiztosra hízott előnyünk már nem csak a Tábort, hanem az oldalsó szektorok közönségét is felpezsdítette, olyannyira, hogy még a Ferencváros nevét némi "lalázással" vegyítő rigmusunkba csaknem az egész stadion beszállt. "Most kellene lefújni és hazamenni" - szólalt meg egy hang a felettem lévő széksorokban ácsorgók közül, de szerencsére erre nem került sor, mert hamarosan megrúgtuk a harmadikat is, amikor Abu Fani jobb oldali beadásából Ben Romdan ismét fejjel talált be a hollandoknak. Szerintem nem csak én nem hittem a szememnek a nézőtéren, hogy éppen egy ilyen erős, a mezőnyben egyértelműen domináló ellenfél ellen váltjuk minden helyzetünket gólra, de erre a hatékonyságra pont ekkor volt szükségünk... A hosszabbításban még Abu Fani szabadrúgása zúgott el veszélyesen a vendégkapu előtt - ha egy láb véletlenül belekap az izraeli-arab középpályás lövésébe az ötösön belül, akkor a kedvenceim már-már a PAOK velünk szemben bemutatott teljesítményét idézték volna. A 3-0-ás előnyünknek köszönhetően azonban karnyújtásnyira került a továbbjutásunk, így a szünetben csupa boldog arcot lehetett felfedezni a hazai szurkolók között.
Optimizmusunkat tovább fokozta, hogy az alkmaar-iak sokáig a második játékrészben sem találtak rést a mieink pajzsán, így a lelátón még egy új, a Fradi nevét egy kicsit a "márkás" üdítőital egykori rádiós reklámdalának refrénjére hajazó szöveggel kiegészítő dalt is megtanulhattunk. Mivel a gyepen hosszú percekig nem történt semmi érdemleges, előbb néhány videózás, majd az szította fel a stadionban a kedélyeket, hogy a nézőtér ellenfeleink drukkerei számára fenntartott részén egy elég combos, több percig tartó verekedés pattant ki - a hollandok előbb sörökkel dobálták a biztonságiakat, majd az ebből kialakult dulakodás során a vendégek huligánjai hamarosan ökölcsatában már-már felülkerekedtek a rendezőkön. Amíg az oldalt helyet foglaló közönségünk spontán "Ria-ria-Hungária"-skandálásba kezdett, az erősítésként kisvártatva megérkező és az indulatokat végül lecsillapító rohamrendőröket a Táborból a "Lopott az ingem..."-örökbecsűvel üdvözölhettük. :) Amennyiben az alkmaar-i fanatikusok értették volna a magyar nyelvet, aligha egyezményes jelek mutogatásával fejezik ki irányunkban a rólunk kialakult érzéseiket, negyed órával a vége előtt ugyanakkor némi örömöt is találhattak az ürömben, amikor az övéik pár kiváló passzal először sakkozták ki a kedvenceim védelmét, melynek végén sikerült szépíteniük. Bár a mieinken ekkor már a fáradtság jelei látszottak, még utolsó lendületünkkel is próbáltunk támadásokat vezetni, amely egy életerős Ben Romdan-lövést követő szöglet formájában vezetett eredményre, mivel a videóbíró a beívelésnél egy kezezést szúrt ki az ellenfél tizenhatosán belül. Az emiatt megítélt büntetőt Varga Barnabás ellentmondást nem tűrően értékesítette, így az utolsó percekre már az egész hazai lelátó talpon volt, az ünneplésünkbe azonban alaposan belerondítottak a vendégek, amikor a kilencvenedik percben az alkmaar-iak támadója tizenhat méterről, kicsit oldalról nagy gólt szerzett. Erre a mérkőzésre is Barbi tartott velem (nemcsak a Fradi kispadján, hanem a magánéletemben is zajlottak az események a "holtszezonban", így rá nézve a korábban szokásos, viszonyunkra utaló jelzőket jelenleg nem tudom használni...), aki elkezdett tartani a hollandok egyenlítésétől - majdnem igaza lett, mert az ellenfél a végére teljesen szétzilálta a védelmünket, hamarosan pedig a harmadik találatukat is megszerezték. A stadion fradista szektoraiban teljes döbbenet uralkodott, pláne, amikor a középkezdést követően a vendégek létszámfölényben vezethették a kapunkra a labdát - hirtelen eszembe jutott, hogy az újdonsült edzőnk korábbi klubja éppen egy 4-1-es előnyt adott le a Konferencia Ligában az általunk is jól ismert Olympiakosz-szal szemben, azonban a történelem végül nem ismételte önmagát, ugyanis az alkmaar-iak közeli lövését Varga Ádám óriási bravúrral mentette.
Így végül az eredetileg második számú hálóőrünk vált talán az igazi hősünkké, mivel a hátralévő pillanatokban már nem engedtük érvényesülni az ellenfelünket. A győzelmet persze akkor sem kell magyarázni, ha a hosszabbítás izgalmasabbra sikerült a kelleténél és a vártnál, elvégre a kedvenceimhez viszonyítottan rendkívül erős csapattal szemben biztosítottuk be a legjobb huszonnégy közé jutásunkat. Nem véletlenül szólt a "Szép volt, fiúk!" a lefújás után, a játékosaink tiszteletkörét megelőzően pedig szimpatikus módon maga Robbie Keane is megköszönte a közönség biztatását - feltételezem, hogy neki is emlékezetes marad ez a meccs, melyet magam is sokáig szívesen fel fogok tudni idézni, mert ezen az estén a foci tulajdonképpen megmutatta, miért is szeretjük annyian. Egyszóval a sportélmények terén kifejezetten jól indított 2025, de hátha az életem más területein is hasonlóan alakul majd a folytatás. :)
