A félig teli pohár esete

Vajon tényleg ennyire gyorsan megy az idő vagy a labdarúgás versenynaptára ilyen zsúfolt? - tehettem fel magamban a kérdést annak apropóján, hogy alig kezdődött még csak el az idei futballősz, máris féltávnál járunk a Nemzetek Ligája aktuális kiírásának csoportkörében. Ezért válogatottunknak immár október elején lehetősége nyílt arra, hogy valamennyire kozmetikázzon az elmúlt hónapokban mutatott, az utóbbi években megszokotthoz képest szerényebb eredményein és teljesítményén.

Persze előzetesen szükségünk volt némi kincstári optimizmusra is ahhoz, hogy higgyünk a nemzeti tizenegyünk sorsának jobb irányba fordulásában, hiszen a közelmúlt kudarcai mellett néhány, sokszor a kezdőcsapatban is számításba vett játékosunk - így különösen Gulácsi Péter, Nego Loic vagy Kerkez Milos - mondott le időlegesen (?) a válogatottbeli szereplés lehetőségéről, a keretünk mélysége pedig a kapusposztot leszámítva azért hagy némi kívánnivalót maga után. Ráadásul hazai pályán ellenfélként az a Hollandia várt a mieinkre, akikkel szemben a nemzeti tizenegyünk születésem óta sikerélményt egyáltalán nem könyvelhetett el - olyannyira, hogy amióta követem a focit, ebben a párharcban emlékezetem szerint a tisztes helytállás is még csak egyszer, egy idegenbeli 5-3-as vereségünk alkalmából jött össze a kedvenceimnek (viszonyítási alapként sajnos négy-ötgólos kudarcok vagy a történelmi, 8-1-es zakó jutnak hirtelen eszembe). De hiába is merülhetett fel sokakban a baljós előjelek hatására a hasonlat arról a bizonyos süllyedő hajóról, no meg az azt elhagyók minőségéről, a kezdés alkalmából mégis - többnyire a vendégek elleni rossz sorozatunk lezárásában reménykedő - ötvennégyezres közönség és a válogatott szurkolótáborának születésnapjára készült koreográfia várta a csapatokat.

Erre a mérkőzésre aranylábú fiaink visszatértek a Marco Rossi-korszak jól bevált gyökereihez, amely azt jelentette, hogy mindenekelőtt fegyelmezett, szoros védekezéssel próbáltuk megnehezíteni a hollandok dolgát. Nem is volt eredménytelen nemzeti tizenegyünk taktikája, mert ugyan az ellenfél az első percektől letáborozott a térfelünkön, a labdatartáson kívül azonban helyzeteket sokáig nem igazán tudtak kialakítani, Dibusz Dénesnek mindössze egy bal oldalról érkező beadást kellett tisztáznia. Bár emiatt a játék látványát nem lehetett szemet gyönyörködtetőként jellemezni, a lelátó mégis hangos buzdítással hálálta meg a mieink produkcióját, melybe jó párszor oldalról is beszálltunk. Pláne, mert a Sallai Roland-Schäfer András-Szoboszlai Dominik hármas révén néhány esetben ellentámadásokra is futotta - az első ilyen eset még lelkesítően hatott, pedig Schäfer némileg messziről, és jócskán fölé bombázott, a következő alkalommal viszont bosszankodhattunk, amikor egy szögletünknél Szoboszlai kiválóan találta meg a második hullámban üresen érkező Sallait, aki tisztán lőhetett, labdája azonban a jobb kapufán csattant. Mikor akad legközelebb ilyen lehetőségünk? - merengtem el magamban, mivel a meccs képe egyáltalán nem változott, így a vendégek idővel beadásaikkal és távolabbi kísérleteikkel is megdolgoztatták Dibuszt. Ziccerig ugyanakkor nem jutottak el a narancsmezesek, amely feltétlenül a hatalmasat küzdő védelmünk érdeme volt, de a középpályánk és a támadóink is törekedtek az elismerésünkre, munkásságuk pedig fél óra után sikerre vezetett: Nagy Zsolt bal oldali beadása ugyan Szoboszlai és Varga fejét sem találta meg, Sallait azonban kihagyhatatlan helyzetbe hozta, aki ennek megfelelően meg is rezgette a hollandok hálóját. Óriási öröm szakadt ki belőlünk a nézőtéren, hiszen hiába hathatott meglepetésként a vezetésünk, a nagyobb lehetőségek azonban a kedvenceim, nem pedig az ellenfél előtt adódtak - ezért némileg jogosan mondhattam a barátnőmnek, hogy nem érdemtelenül jutottunk előnyhöz. Ünneplésünk ugyanakkor nem tartott sokáig, mert a hajrában Dibusz és Szoboszlai addig szerencsétlenkedtek egy kirúgásnál, amíg azt a játékvezető szabálytalanként ítélte meg - így a narancsmezesek nyolc méterről végezhettek el közvetett szabadrúgást az egész stadion olyan erejű füttykoncertje mellett, melyhez hasonlóval - talán a hatalmas közönség miatt (ezen bejegyzésem a harmadik legnagyobb nézőszámú, általam élőben megtekintett mérkőzésről szól...) - még sosem találkoztam sportrendezvényen. Nem tudom, hogy ez a hanghatás bármennyire is zavarta-e a vendégeket, mindenesetre közelről leadott lövésüket Dibusz jégkorongkapusokat idéző mozdulattal hárította, melyet ismételten óriási üdvrivalgás kísért. Emellett azt is harsány "Mindent bele!"-buzdítással díjazta a lelátó, hogy a félidő hátralévő perceiben már semmi érdemleges nem történt, így a szünetben válogatottunk állt győzelemre az Európa-bajnokság elődöntősével szemben.

Persze tisztában voltunk azzal, hogy a narancsmezesek nem fogják annyiban hagyni a dolgot, és ezen várakozásunkban a második játékrészben nem is csalódhattunk, hiszen az ellenfél immár a tizenhatosunkon belülre szorította be a mieinket. Ennek hatására a hollandok futószalagon dolgozták ki a helyzeteket, a kapunkra csak úgy záporoztak a fejesek és a veszélyes beadások, melyeket Dibusz szorgalmasan ütött ki a mezőnybe, ha pedig már ő is tehetetlennek bizonyult, a vendégek tettek nekünk szívességet azzal, hogy több ziccerükből, még az ötösön belülről sem sikerült betalálniuk. A látottak a néhány évvel ezelőtti, angolok elleni meccsünket idézték, azzal a különbséggel, hogy ezúttal kapott gól nélkül vészeltük át ellenfelünk rohamait. Nem véletlenül éltette a teljes hazai közönség szövetségi kapitányunkat (kívánom, hogy Rossi százszor inkább a nézőtérről kapott szeretettel, semmint a közösségi médiában a magyar fociról megjelenő, ezáltal őt is célkeresztbe helyező, kifejezetten romboló jellegű kritikákkal foglalkozzon, elvégre a "minden szar" hitvallását követőket talán még egy világbajnoki aranyérem, ezzel egyidejűleg pedig a finneket lepipáló oktatásegészségügy sem elégítené ki...), mert noha joggal aggodalmaskodtam a páromnak, hogy mennyire hosszú még ez a félidő, azonban hátul - a narancsmezesek lehetőségei ellenére - alapvetően rendben működött minden, így egyre inkább kezdett egy halvány fényforrás pislákolni a nemzeti tizenegyünk pechszériájának újabb mélységeibe vezető alagútja végén. Igaz, hetvenöt perc után az ellenfelünk rendkívül veszélyesnek tűnő jobb oldali elfutását nem éppen tiszta eszközökkel megakadályozó Fiola Attila mozdulata folytán elsőre gyanakodhattunk, hogy velünk szemben a hollandok álmainkat elsöprő mozdonya halad, az újpesti védő narancssárga lapos szabálytalanságát a bíró szerencsére az enyhébb színű árnyalattal díjazta, így nálunk minden haladhatott tovább a maga útján. A vendégek ellenben kisvártatva tíz emberre fogyatkoztak, amikor a csereként beszálló Csoboth Kevin-t egy hasonló kiugratás végén felrúgták - noha a lelátó tőle szokásos módon többször kifogásolta a spori jó pár döntését, maradjunk annyiban, hogy a játékvezetésre ezen az estén aligha panaszkodhattunk. Arra viszont annál inkább, hogy a létszámelőnyünket végül nem tudtuk kihasználni: nem sokkal a hosszabbítást megelőzően az ellenfél egyik jobb oldali beadásánál néhány pillanatra alábbhagyott a kedvenceim figyelme, melyet a hollandok kíméletlenül megbüntettek egy fejesgóllal. Ezzel a hangulat is villámgyorsan megfordult a lelátón, a lelkesedést ugyanis azonnal bosszankodás váltotta fel, pláne, hogy a lefújásig a mieink hiába akartak, de már nem tudtak újabb lehetőséget kidolgozni, így végül maradt az erőviszonyokra tekintettel a válogatottunkra nézve bravúros, ellenben a csoportunk állását nézve mindkét csapat elégedettségére csak mérsékelten okot adó 1-1-es eredmény, mellyel megszerzett egyetlen pontocska tényleges értékét számunkra valószínűleg a hétfői, bosnyákokkal szembeni kiesési rangadó végkimenetele adja majd meg.

Joggal szólt tehát a "Szép volt, fiúk!"-rigmus nemzeti tizenegyünk számára, ahogy a közös Himnusz-éneklésben sem feltétlenül a "balsors" szó zengett ezúttal a leghangosabban a Puskás Arénában. De milyen a futball: noha az előzmények ismeretében és a játék képe alapján nagyon is meg kellene becsülnünk ezt a döntetlent (ezúttal mennyire jó, hogy a foci nem egy pontozásos sportág...), azonban ha belegondolunk abba, hogy csak néhány percig kellett volna kitartania kedvenceink koncentrációjának a narancsmezesek legyőzéséhez... Talán ezért sem uralkodott túlzottan ünnepi hangulat a stadionból kifelé vezető úton, melyet néhány, a ruházatuk alapján Dunaszerdahelyről érkezett szurkolótársam joggal tett szóvá a Hungária körút és a Kerepesi út kereszteződésénél feltorlódott sokaságnak - esetleg ők még velem együtt emlékeznek fiatalabb korunk magyar labdarúgásának aszályosabb időszakára.